Hűség a színpadhoz

Faragó Árpád nyugalmazott színművésznek, színházi közírónak a Thália szolgálatában töltött több mint hatvan évet magyar állami kitüntetéssel ismerték el

Mihályi Katalin

2016. október 30., 10:28 >> 2016. október 30., 16:27

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja nyújtotta át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztet a kitüntetettnek (Molnár Edvárd felvétele)

Dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja nyújtotta át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztet a kitüntetettnek (Molnár Edvárd felvétele)

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehetett át nemrégiben Faragó Árpád színművész emlékezetes alakításokat magában foglaló, elsőrangú művészi pályája, illetve a vajdasági magyar intézményes és amatőr színházi élet fejlesztését szolgáló odaadó munkája elismeréseként. A kiváló színművésszel, nyugalmazott színházigazgatóval, színházi közíróval, az amatőr színjátszás elkötelezett hívével a rangos kitüntetés kapcsán beszélgettünk.

Életrajzi adataiból tudjuk, hogy a drávaszögi Karancson töltötte a gyermekéveit, Kiskunhalason, Mohácson, Szabadkán járt gimnáziumba. Hogyan, mikor fordult érdeklődése a színészi hivatás felé?

Szabadkán voltam gimnazista, amikor olyan súlyosan megbetegedtem, hogy az orvosok már lemondtak rólam. Golikra, a híres szlovén tüdőszanatóriumba kerültem, ahol a kitűnő szakembereknek köszönhetően sokat javult az állapotom. Otthon, Karancson lábadoztam, amikor a negyvenes évek végén megismerkedtem az amatőr színjátszással. Akkoriban mintegy 1000 magyar ember élt ebben a faluban, leginkább szőlészettel-borászattal, földműveléssel foglalkozott ez a nagyon dolgos, szorgalmas nép. Művelődési házunk nem volt, a falu egyetlen kocsmájában söröshordókra helyezett deszkák helyettesítették a színpadot. Herman Heijermans holland szerző Remény című drámáját adtuk elő. Karancson és Eszéken, ahol felléptünk ezzel az előadással, nagy sikert arattunk. Már akkor megtanultam igazán becsülni az amatőr színjátszókat, hiszen voltak olyan társaim, akik a gróf államosított birtokán dolgoztak, és habár csak kisebb szerepet kaptak, mégis a napi munka után 4 kilométert gyalogoltak oda és ugyanennyit vissza, hogy részt vehessenek az esti próbákon. A Drávaszögben akkoriban fénykorát élte az amatőr színjátszás. 1953 októberében olvastam a Magyar Szóban, hogy a zombori Népszínház fiatal kezdő színészeket keres, erre a felhívásra jelentkeztem. Öt szerződtetett színész – köztük Heck Paula, Dováth Amália – és 20–30 műkedvelő színjátszóval kezdte meg a munkát ez a színházunk. A második évadban Pataki László is odaszerződött, ő lett a társulat rendezője és művészeti vezetője. Én voltam a társulat egyetlen fiatal férfiszínésze, úgyhogy minden előadásban játszottam. Közép- és Nyugat-Bácskában állandó jelleggel vendégszerepeltünk, sőt a Drávaszögbe is eljutott a társulat. Mindenütt telt ház volt, szerette, megbecsülte a közönség ezt a társulatot.

Faragó Árpád (Molnár Edvárd felvétele)

Faragó Árpád (Molnár Edvárd felvétele)

Amíg 1955-ben a hatalom meg nem szüntette.

Nem a hatalom szüntette meg, hanem mi magunk, a mi szellemi nagyságaink buktatták meg ezt a színházat, támadva annak műsorpolitikáját, hogy polgári szerzők darabjait játsszuk. A bírálók, akik elverték a port rajtunk, mondván, nem megfelelő a műsorpolitikánk, voltak azok, akik felvetették, hogy ilyen színházra nincs szükség, a hatalom pedig ennek alapján megszüntette. Más színházak – a topolyai, a nagybecskereki – is erre a sorsra jutottak.

1955-ben a szabadkai Népszínházhoz szerződött. Hogyan él az emlékezetében, milyen volt ez a négy év?

1955 áprilisában szűnt meg a zombori Népszínház, az utolsó előadás után bejött hozzám az öltözőbe Laták István, a szabadkai Népszínház akkori igazgatója, és Varga István, aki a szabadkai színház első hivatásos rendezője, emellett művészeti vezetője volt, és Pataki javaslatára Heck Paulát, Dováth Amáliát és engem felvettek a szabadkai Népszínházba. Szép szerepeket kaptam Garay Béla, Pataki László… rendezésében. Amire büszke vagyok, Pataki a barátságával is megajándékozott.

1959-ben miért távozott a szabadkai Népszínházból, miért döntött az Újvidéki Rádió drámatársulata mellett?

Muszáj volt, 1959-ben ugyanis anyagi gondok miatt színészeket kellett elbocsájtani. A fiatal gárdának kellett új munkahely után néznie. Feleségemmel, Bocskovics Rózsával – akivel Szabadkán ismerkedtünk meg, ott is kötöttünk házasságot – Újvidékre kerültünk. Itt az Újvidéki Rádió „láthatatlan színházába”, a drámaegyüttesbe kerültem. Ez volt életem legtartalmasabb, legszebb időszaka. Ott ismerkedtem meg a megbecsüléssel. A rádióban az újságírók és mi, a színészek olyanok voltunk abban az időben, mint egy nagy család.

Fiatal színészként

Fiatal színészként

Mi volt a szépsége és mi a nehézsége ennek a „láthatatlan színháznak”? Mi az, ami mássá, nehezebbé teszi, mint a színpadi szereplést?

A „láthatatlan színház” egy zárt világ, a stúdiók világa volt. Kezdetben nem is kerültünk közönség elé, ám nagyon hamar megalakult a rádió kamaraszínpada, az M-stúdióban kamaraszínpadot kaptunk, mégpedig olyan formában, hogy a közönség előtt vettük fel az anyagot, amely aztán adásba ment. Gerold László volt az, aki a rádiós társulat munkáját figyelemmel kísérte, és már 1963-ban, 64-ben azt írta, van elég színész Újvidéken ahhoz, hogy színház alakuljon. Tehát már 6-7 évvel a színház tényleges megalakulása előtt harcolt az újság hasábjain azért, hogy teátrum alakulhasson a tartományi székvárosban. A Rádió drámaegyüttese a legkisebb településekre is eljutott, és az ott felvett anyagot aztán a rádióhallgatók is hallhatták. Volt feladatunk bőven: a Lírai tíz perc, különböző felolvasások, hangjátékok. Az anyanyelv tisztelete, a nyelv tisztasága iránti magas fokú igényesség érvényesült. Ágoston Mihály nyelvész ott volt velünk szinte minden próbán, vigyázott minden mondatra, minden hangsúlyra, de Budapestről is érkezetek szakemberek, akik foglalkoztak velünk.

Az Újvidéki Színház megalakulása után ott is gyakran felléptek a rádiós drámatársulat színészei.

Molnár Ferenc Játék a kastélyban című művének egyik főszerepét alakítottam, 125-ször játszottuk itt, az akkori nagy Jugoszláviában és Magyarországon, az volt életem egyik legnagyobb színházi élménye. Bécsben, az Akademietheaterben állva tapsolt a közönség. Legtöbb szép szerepet ott kaptam, az Újvidéki Színházban.

1985-ben az Újvidéki Színház igazgatójává nevezték ki. Tíz évet töltött az igazgatói poszton, 1995-ig. Erre az időszakra hogyan emlékszik vissza?

Ennek a kinevezésnek előzménye volt: 1983-ban Versecen tartották meg a Jugoszláv Drámaművészek Szövetségének ülését, amelyen az országos szervezet elnökévé választottak. Ez óriási megtiszteltetés, ugyanakkor komoly feladat, felelősség volt. Rengeteget utaztam, Zágrábtól Pristináig sok helyütt jártam, kialakult egy saját kapcsolatrendszerem. Ez is sokat nyomott a latban, hogy az újvidéki városvezetés úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha én kerülnék a színház élére. Nagyon érdekes tíz év volt, amelybe beletartozik a szankciók, a bezártság időszaka is. Az Újvidéki Színház ebben az időszakban járt először Erdélyben, Kolozsváron, vendégszerepelt a kárpátaljai Ungváron, először látogatott el Kassára, másodszor járt Bécsben. Szoros kapcsolatot ápolt a belgrádi Atelje 212 színházzal. Amikor színházépületüket renoválták, egy évig nálunk próbáltak, sőt bemutatójuk is volt nálunk. De a zágrábi Horvát Nemzeti Színházat is említhetném, ott háromszor léptünk fel. Általában kölcsönösek voltak ezek a vendégszereplések. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházzal is természetesen jó kapcsolatot ápoltunk, a mi közbenjárásunk segítségével vendégszerepeltek a szankciók időszakában Budapesten. A budapesti Nemzeti Színház három alkalommal vendégszerepelt nálunk abban az időben. Amikor a radikálisok kerültek hatalomra Újvidéken, az Újvidéki Színházat át akarták helyezni az Ifjúsági Színház – a Szerb Nemzeti Színház valamikori –, az Újvidéki Rádióval szembeni épületébe. A belgrádi magyar nagykövetség legerélyesebb tiltakozásának, annak, hogy a legmagasabb helyeken is érveltek, meggyőzték a döntéshozókat, hogy ez egy rossz lépés lenne, úgyhogy szerencsére nem lett a költözésből semmi. A Magyar Szó Üveggolyó mellékletében Emlékforgácsok címmel sok részletet felidézek abból az időszakból, hiszen sok említésre méltó történt azokban az években is, például Vidnyánszky Attila, Babarczy László, Székely Gábor és más magyarországi rendezők is állítottak színpadra nálunk darabot. Gerold Lászlónak nagyon hálás vagyok, mert egyik könyvében leírta: az Újvidéki Színház abban az időben azt csinálta, amit kellett. Egyedüli vajdasági magyar színház maradt akkor, amikor a szabadkai Népszínház magyar társulatát több évre eltüntették a színházi palettáról, és ahogy Gerold fogalmazott, mi a színház létét védtük.

Dr. Mészáros Zoltán, Ladóczki Gábor, Mihályi Katalin, és Faragó Árpád a szabadkai magyar főkonzulátuson (Molnár Edvárd felvétele)

Dr. Mészáros Zoltán, Ladóczki Gábor, Mihályi Katalin, és Faragó Árpád a szabadkai magyar főkonzulátuson (Molnár Edvárd felvétele)

1995-ben nyugdíjba vonult, és korábbi figyelme az amatőr színjátszó mozgalom iránt hatványozódott. Ugye, nem tévedek, ha azt mondom, legyen szó hivatásosokról vagy műkedvelőkről, a színház az, amely érdeklődése középpontjában áll?

1995-től nagyon élénken bekapcsolódtam zsűritagként az amatőr színjátszó mozgalomba, köszönve Hajnal Jenőnek, Dudás Károlynak. A zsűritag is segít, a jobbító szándékú bírálatával, a tanácsaival. Ennek az ott töltött 15 évnek köszönhetően én ugyanúgy otthon vagyok Kupuszinán, mint Nagybecskereken, vagy Kisoroszon.

Fiatal korától írt. Négy könyve jelent meg, amelyek színjátszásunkról, ennek jeles művelőiről értékes adatokkal szolgálnak. Az amatőr színjátszó mozgalom kincseskönyve például a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.

A Vajdaságban, a drávaszögi, szlavóniai szigetmagyarság körében az utóbbi néhány évtizedben több mint 100 magyar amatőr társulat működött, ezek megérdemlik, hogy megörökítsük a történetüket. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy e négy könyvem anyagának 80 százaléka a Magyar Szóban jelent meg első közlésben, és ezek rendre bekerültek a kötetekbe.

Kevesen tudják, hogy az újvidéki Magyar Tanszéken 1969-ban szerzett általános iskolai tanári oklevelet. Gondolom, nem volt könnyű munka mellett tanulni.

Magyar nyelvből és irodalomból szereztem tanári oklevelet, de sosem tanítottam. Emlékszem, az utolsó vizsgámat Bosnyák Istvánnál tettem le. Nagy tisztelettel emlékezem egykori tanáraimra, akiknek a többsége már sajnos nincs velünk. Munka mellett nem volt könnyű tanulni, de volt bennem igény erre, és például abban az időben még nem létezett egyetemi szintű színészképzés.

Barátokról kérdezném, olyanokról, akiknek büszke a barátságára.

Már említettem Hajnal Jenőt, aki a VMMI igazgatójaként sokat segített, Dudás Károlyt, a VMMSZ elnökét, aki a Hét Nap főszerkesztőjeként mindig szívesen leközölte azt, amit a Drávaszögről írtam, Gerold Lászlót, aki mindig korrekt volt velem, megbírált, ha valamit rosszul csináltam, de meg is dicsért, ha valamit jól. Írt a könyveimről is. Mondtam neki mindig, nem vagyok újságíró, irodalmár, inkább krónikás.

Van valamilyen hobbija?

Csak a könyvek. Most már lassan a könyveimet is elosztogatom, eddig 800 kötetet adtam oda az Európa Kollégiumnak, juttattam el Bácsfeketehegyre.

Ilyenkor szokványos a kérdés: hogyan élte meg a kitüntetést?

– Nagyon sokat jelent, mert úgy éreztem, az utóbbi húsz évben – tisztelet a kivételnek – igyekeztek elfelejteni. Amikor átvettem, szinte meg sem tudtam szólalni a meghatottságtól, azt éreztem, odafigyelnek rám, megbecsülnek. Nagyon jólesett, hogy Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója nagyon meleg hangú levélben gratulált nekem a kitüntetéshez.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége