Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!
(Petőfi Sándor: Epigramm, Rákos, 1839. április 30.)
„Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára” – írta egykor Werner Hofmann művészettörténész A modern művészet alapjai című sikerkönyvében, és mi csak töprenghetünk azon, hogy a modern kor számára mennyire elfogadható/használható a megállapítása.
Ugyanis a dolgok, a felfogások és természetesen a művészet fogalmi értelmezése is folyton változnak, és manapság megéljük azt is, hogy nagyon sok állítás kérdésessé válhat. Megkérdőjelezhetővé, támadhatóvá vagy akár megcáfolhatóvá válik. A tények tényleg makacs dolgok: viszont idomíthatóak.
Amennyiben a mai, komplex művészetet igénylő társadalom képes áthidalni a megoldhatatlannak tűnő kommunikációs problémakört, megoldási szándéka egyfajta elfogadható diktátumként érvényesül. A művészet ugyanis manapság népszerű árucikké vált. De hogy a Parnasszusról leszállni kívánó művész, feladva ódivatú, nemességet feltételező magányát, sokszor elvegyül a tömegben, annak ára van. Egyrészt a közízlés szeszélyes alakulása folytán tényleg populárissá, viszont „közönségessé”, azaz közönséges polgárrá válhat. De egyúttal az előítéletek divathóbortja miatt és a társadalom nyitottá, szabadelvűvé és olykor gátlástalanná váló közízlése miatt tőmondatos kritikákkal illethetővé, azaz ócsárolhatóvá is.
A művészi autoritás a művész úgymond nyilvános, vagyis prózai szerepvállalásával kérdéseket is ébreszt: Mennyire fontos ő? Miért kell a tömeghez „lealacsonyodnia”? Hasznos vagy haszontalan a ténykedése? Helyesen látja-e a valóságot? A valóság leképezése vagy absztrakt gondolatainak a terhe illeti meg a társadalmat? Mételyez vagy gyógyít? S a többi. A művész autentikussága/önazonossága az őt ért kritikák, előítéletek, általánosítások, sztereotípiák/beskatulyázások miatt olykor háttérbe is szorul: az alkotói kényszer ugyanis ezáltal mind a külső, mind a belső kényszerítő impulzusok ráhatásos erejével indul be. A végeredmény minden esetben a mára már kommerszé váló, nyilvános, mindenkihez szólni akaró művészet sokféle ága, sokfelé ágazása. Ami már nem is a magára ébredő művész világról alkotott képét mutatja meg, hanem a társadalom objektivitásérzetének szempontjait tükrözi vissza.
A közízlés befogadása a művész részéről
A művész akként érvényesül, hogy leginkább a kor aktuális stílusjegyeit, és nem csak a személyes stílusjegyeit kénytelen használni, hasznosítani. Olykor „ráharap” az aktualitásokra, olykor rákényszeríti magát az időszerűségek felfedezésére, mert a korszerűtlenné válás bélyegétől irtózva azonosulni szándékozik az időszerű tendenciákkal. Ezzel az „engedményével” nehéz feladatot vállal. A képzelőereje sziporkázásával nemcsak a szabadon csapongó gondolatok által szorgalmazott magas-, azaz szabad művészetet, hanem valójában a közösség ilyen-olyan elvárásait/igényeit is kénytelen kiszolgálni. Hiszen úgy tudja, hogy a közösségnek, illetve az egész emberi társadalomnak (természetesen vagy feltételes módon) valamiképpen a hasznára van. Ezt a tulajdonságát a társadalom különféle „kasztjai”, rétegződései vagy felismerik, vagy sem. De a művészetnek tényleg az a természetesnek tűnő éltető energiája, amely a társadalommal együtt lélegzik. Illetve, jószerivel manipulálja is azt: stimulálja érzelmeinket, provokálja ingerküszöbünket, és ezáltal fejleszti (olykor talán rombolja is?) az ízlés- és érzésvilágunkat. Ha viszont túlontúl elkötelezi magát, és önként áll az emberi közösség szolgálatába, akkor természetszerűen a mag(v)as esztétikai kvalitásaival magasröptű, de egyben közhasznú célokat szolgál. Mert ha az ízlésvilágunk fejlesztése is a fő célja, a reklámgrafika, a plakátművészet, a könyvillusztráció, a divattervezés ágazatai, vagy akár a kísérleti filmek, a vizuális-zenei spot stb. irányába elmozdulva, az iparművészeti koncepcióik szerint mutatható ki a közt szolgáló, azaz a társadalomra nyíltan ható hasznosság elve.
Rétegződések
Nyilvánvalóan a művész és a társadalom (bizonyos rétegei) is mind a két esetben, mind a két változattal nyernek. Általában. Hacsak nem találkozik a művészet a politikummal. Mert azt vagy meglovasítja, bekebelezi, és a hatalmi céljaira használja fel, vagy pedig elnyomni és irtani kényszerül, hiszen általában nem is érti meg, ezért nem tud mit kezdeni a művészet bizonyos öntörvényű és rebellis irányzataival. Hatalmi koncepciója szerint ugyanis nem megérteni, elfogadni szándékozik, csupán „hasznosítani”, tehát kihasználni akarja az aktuális művészeteket, illetve a művészeti tendenciákban leledző manipulatív lehetőségeket. Többszöri említésre szorul a nagy októberi forradalom orosz avantgárd művészete, mely szögletes, masszív és behemót forradalmi tendenciáival az első években lelkesülten a proletárdiktatúrát támogatta, a kommunizmus éltetésére hajtott, és eszméinek népszerűsítésére vállalkozott. A politikába beletenyerelő művész azonban alaposan elszámította magát, mert elhitte, hogy az ő művészete a fontos. Pedig a kor okkult kommunista eszméinek nagyon gyorsan ellenszenvessé vált. Érthetetlen volt, és kerülte a populizmust.
Sztálin a hatalomra törésével egyértelműen a totalitárius diktatúra képében prédálta fel nemcsak a politikai ellenfeleit, hanem az új világrendhez hű alkotóit is. Félretette, célkeresztbe helyezte, megbélyegezte végül Natalija Goncsarova, Mihail Larionov kompozíciót, a szétforgácsoló jellegű radiantizmust vagyis rayonizmust, Kazimir Malevics szögletes, mechanikus-geometrikus szuprematizmusát. Végtére is, a sokak által érzelemmentesnek hitt forradalmi művészetüket. Ugyanakkor a nyugat-európai szférák súlyos német expresszionista törekvései rendültek meg, és alakultak át futurista, kubista egyszerűsödésekbe, hogy évek múltán a német nemzetiszocialista ízlésvilág végzetes ellenszenvébe ütközzenek végül. Hitlerék ugyanis már az „elfajzott művészet” félelmetes vagy kigúnyolni való radikális példáiként emlegették őket, és 1937-ben Joseph Goebbels utasítására megnyitották Münchenben a hírhedt Elfajzott művészet című kiállítást. A sors iróniája, hogy a második világháború befejeztével is a szocrealista törekvések hódítottak a szocializmust pártoló hatalmak körében. És a nagy Szovjetunióban Vlagyimir Tatlin emlékezetes, grandiózus, a II. Internacionálét éltető tervét is szándékosan elfeledték. A „forradalmi” szocializmus ideje alatt ugyanis fabatkát sem adtak a forradalmi mű megvalósításáért.
A kor legnagyobb kihívása
Apropó: provokációja. A billentyűket nyomkodó grafikusok számítógép vezérelte műalkotásai a virtuális, vizuális játék véletlenszerűségeinek sorozatából összeálló furcsa, de hatásos ötvözet. A józan észnek (common sense) is ellentmondani látszó alkotási mód nem az alkotói világlátás értelmileg és érzelmileg is megélt élménysugárból indul ki, hanem az ad hoc jelleggel, véletlenszerűen kiválasztott és az interneten tömkelegével tárolt képi motívumokból. A művek immár a változatos-véletlen fotográfiák, a festett képreprodukciók, grafikus képfelületek effektusainak, részleteinek, képkivágásainak a szabad felhasználásával keletkeznek. A technika csodái az orránál fogva vezetik a művészetet. Van, aki élvezi az új művészeti műfajok változatosságkínálatát. Akár a vizuális művi és manualitást nélkülöző lehetőségeit, akár a zenében tomboló művi képződmények, a hangorkán jellegű, szintetikus, előkomponált és unalomig ismétlődő hangskálák alacsony röptét.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
