2024. május 8., szerda

„A modern ember krízisben van”

Az általunk megélt társadalmi légkör ábrázolása a kedvenc témáim közé tartozik – mondja Sándor Zoltán, a Gion Nándor Novellapályázat idei győztese
Sándor Zoltán

Sándor Zoltán

Sándor Zoltán írónak, újságírónak, lapunk szerkesztőjének Átaludni a halált című novellája bizonyult a zsűri szerint a legjobbnak az idei Gion Nándor Novellapályázaton. Ahogyan a díjátadón is elmondta, folyamatosan ír novellákat. Napjainkig hat önálló kötete jelent meg, köztük több novelláskötet, mint amilyen a 2014-ben megjelent Föltámad a szél vagy a tavaly napvilágot látott Térdről a világ című prózakötet. Emellett fordítással is foglalkozik, és ő a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. Most a díj kapcsán a díjazottal a novellaírásról beszélgettünk.

Sokszor merítesz témát a környezetedből és visszatérő témáid között szerepel a délszláv háborúk történései és utózöngéi, a társadalmi nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság. Ezen témák iránt való érdeklődésed miből fakad?

– Írói és emberi érdeklődésem többrétű, bár tagadhatatlan, hogy az általunk megélt társadalmi légkör ábrázolása a kedvenc témáim közé tartozik. Már kiskoromban bosszantott mindenféle igazságtalanság, amit érzékeltem magam körül. Ez az érzés az évek során csak fokozódott, írásaim alapján többen is megállapították rólam, hogy szociálisan érzékeny vagyok. Ezt a tulajdonságomat nyilván erősítette mindaz, amit közvetlenül megtapasztaltam. Annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amely kisdiákként még az önigazgatási szocializmus szellemiségében tanult, azt mondták, hamarosan elérkezünk a kommunizmusba, ahol mindenkinek minden megadatik majd. Kommunizmus helyett azonban elszigeteltség, szegénység és háborúk sorozata érkezett, az ejtett ideológia legfőbb szószólói pedig máról holnapra „megtértek”. Ma már a legtöbben megmosolyogják mindezt, mondván, nincs ebben semmi kivetnivaló, akkor az volt a követelmény, ők sem hittek benne igazán, fátylat rá. Számomra az efféle magatartás ma sem nevezhető normálisnak! Tizenöt-tizenhat éves kamaszként pedig pláne nem tűnt annak, ideológiai divatemberekként tekintettem rájuk, akiknek a kívánatos ideológia hangoztatása csupán a pozíció megtartását szolgálja. A társadalomban zajló anomáliák érzékelését még inkább és még közelebbről a hadseregben tapasztaltam meg, ahová gyakorlatilag az iskolapadból vonultam be 1992-ben. Ott volt alkalmam testközelből érzékelni a valóság és a média által ábrázolt világ közti különbséget. A kilencvenes évek számos hasonló témával szolgáltak, de ilyen téren nem sok jóval kecsegtetett bennünket a huszonegyedik század sem, mára pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a tömegmédia által sulykolt emlékezet igyekszik mindent összemosni, lassan azt sem tudni, ki kicsoda, pláne azt nem, ki kicsoda volt és mit képviselt annak idején. Íróként ezeknek a jelenségeknek a természete foglalkoztat.

És ha azt a tényt nézzük, hogy egy író sohasem céltalanul nyúl egy-egy témához, akkor nálad milyen szerepe jut ezeknek a témáknak?

– Van erre egy történetem. Amikor beiratkoztam a Jogtudományi Karra, a dékán köszöntött bennünket az első napon. A hatalmas amfiteátrumban felírta a táblára azt, hogy PRAVO (jog), majd azt, hogy PRAVDA (igazságosság), és egyenlőségjelet tett a két fogalom közé. Ekkor felénk fordult, és azt mondta, aki azt gondolja, hogy ez a két fogalom megegyezik egymással, az még aznap iratkozzon át a szomszédos bölcsészettudományi karra, s ezzel áthúzta az egyenlőségjelet. Nincs ebben semmi szenzációs, a két fogalom valóban nem fedi egymást, bár kívánatos lenne, hogy az első minél nagyobb mértékben segítse a másik megvalósulását. Mindannak tükrében, ami az utóbbi 25–30 évben történt környezetünkben, engem elsősorban nem az érdekel, hogy a jog mennyire van összhangban az igazságosság elvével, hanem sokkal inkább az, hogy a jog mennyire szolgálta/szolgálja az igazságtalanságot: a kisemmizett dolgozók, háborúba kényszerített, majd saját sorsukra hagyott veteránok, nyomorgó kisnyugdíjasok, hitelbe hajszolt, fizetésképtelenségük után pedig cserben hagyott szerencsétlenek stb. sorsa foglalkoztat. Ha van célja és szerepe az irodalmi témáknak, akkor nálam az ez lehet: hogyan hatnak, mekkora mértékben befolyásolják a társadalmi, politikai döntések a kisemberek életét.

A tavaly megjelent Térdről a világ című novelláskötetedben az egyik szereplő szájába adtad azt a mondatot, hogy „a világ a saját kiüresedése felé halad”. E kiüresedés felé haladással mit tud kezdeni a benned munkálkodó író? Az írásaid által küzdesz ellene?

– Az írásaimmal nem küzdök semmi ellen sem, az irodalom legfeljebb preventív hatással lehet a körülöttünk tapasztalható értékvesztésre. Annyit tudok tenni e válság ellen, hogy felfedem, felhívom rá a figyelmet, nem tolakodóan, hanem halkan, egy-egy történetbe ágyazva. Hatása azokra korlátozódik, akik elolvassák a művet, és akikben remélhetőleg gondolatokat ébreszt. Manapság lehetetlen irodalommal küzdeni azon jelenségek ellen, amelyek ellen küzdeni kell, az irodalom társadalmi megítélése és szerepe okán. A világ kiüresedése az ember lelki kiüresedésének a következménye. A világ az utóbbi két évtizedben nagyon megváltozott, felgyorsult, ami nem feltétlenül rossz, a gond inkább az, hogy a karnyújtásnyira lévő tengernyi információ és lehetőség következtében mélységi szinten nem élünk meg semmit. Minden felületessé válik. Sokszor a megszerzett tudás is lapos. A legtöbben képtelenek az újonnan szerzett információkat behelyezni egy komplex tudásrendszerbe. Az emberi tudás kezd hasonlítani az internethasználatra, ideklikkelek, odaklikkelek, rengeteg ismerettel rendelkezem, de mélységében semmihez sem tudok nyúlni. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a modern információs vívmányok ellen, sokban megkönnyítették az életünket, nem is velük van a baj, hanem az emberrel, a modern nyugati emberrel, aki mind érzelmileg, mind értékeiben, mind célja tekintetében krízisben van. Ez a válság belülről fakad: a felszínes emberi kapcsolatokból, a meg nem élt örömből, a szeretetet kötelességérzettel felcserélt állapotból, a „semminek sincs semmi értelme” érzésből.