2024. április 27., szombat

„Valami nem tud véget érni, miközben valami elkezdődött”

Sándor Iván: A kő visszahull. Napló 1989/2014

Az alcím ellenére nem egy folyamatos naplót vehet kezébe az olvasó, Sándor Iván ugyanis a regényírástól egy-egy remek, nagy ívű esszé megírásáig kedvetlenül ugyan, de intellektuális késztetésből mégis vállalva a bölcselkedést, kilépett korábban is a fikcióból az esszéírás terepére, a napló is hasonló módon, valamilyen elszakadást képez a szépírói munkától. A demokratikus váltás előszelei után 1988-ban fogott naplóírásba, miként a föntebb említettekből is kitűnik, azért, mert ebben a sejthető, eleve kételkedéssel fogadott módosulásban fölismerte az antidemokratizmus sarjadó csíráját, a nyugati demokráciához történő asszimilálódás lehetőségét, illetve annak történelmileg generált lehetetlenségét. Ezeket a naplójegyzeteket, amelyeket voltaképpen három éven át vezetett, folyamatosan közölte a Forrás folyóirat lapjain, majd könyvekben is, a mostani kötethez 2014-es, csonka naplót is csatolt, mintegy zárszóként a korábbi meglátásai mellé. A Napló voltaképpen hónapról hónapra írt esszésorozat, amiben a bevezető szerint a szerző nem a megtörténttel, a megképződöttel foglalkozik, hanem azzal, ami (ki)alakulóban van.

„Ma sok író csinál mást, mint amit ő tud-tudna a legjobban csinálni. Sok író csinál olyant, amit egy szervesebben kialakult, nem örökösen félformákba torzuló társadalomban másoknak (politikusoknak, jogászoknak, publicistáknak) kellene csinálni” – írja 1989 februárjában.

Naplójában pontosan látja, hogy az ideológia kéz a kézben jár a kontraszelekcióval, mind a hatalom, mind az ellenzék esetében, és a Kelet-, illetve Közép-Kelet-Európában dúló hatalmi hisztéria közepette valakinek kenyeret kell sütni, cipőt készíteni, gyereket nevelni, gépeket tervezni, vagyis szakmai tudásra van szükség, ennek megszerzéséhez viszont szellemi felemelkedés, oktatás, művelődés kell. Ott, ahol a politika artikulációja csupán félformákban létezik, a szellemi fölemelkedés is hasonló alakzatokba kényszerül, vagyis elveszíti hatékonyságát. Ennek megakadályozását, a megalapozott szakmaiságot biztosító képzés, a társadalmi felépítmény érdemleges működésének megteremtését – egyszerűen fogalmazva – ezeknek a politikai frontvonalak alóli kivonásában vizionálja, természetesen a történelmi tapasztalatok ismeretében a majdani, többpárti képviseleti demokráciában (1989 márciusában írt sorai szerint) is kételyekkel övezve tudja elképzelni.

A Napló visszatérő csomósodási pontjai 1918–1919, 1944, 1956, 1989, Poszler György, Balassa Péter, Lengyel József, Lengyel László, Tamás Gáspár Miklós, Johan Huizinga és Julien Benda, illetve más gondolkodók írásai, a vizionált utak végén fölbukkanó zsákutcák, az elhallgatások és elhazudások, a vállalások és elutasítások, a derékba tört akarások, a „szisztematikus zűrzavar”, ezek köré vonja be az adott hónap politikai eseményeit, aktuális és korábbi olvasmányélményeit, híradásokat és újságcikkeket, amivel számos irányba indítja töprengéseinek vezérszálait. 1989-es naplójának végén az illúziótlanságát fogalmazza meg: „A kérdés: lehet-e még diófákat ültetni?” Ettől a gondolattól folytatja egy költői kérdés felvetését 1990-es naplójának elején: „hogyan lehet egyszer a végét vetni annak, hogy örökösen mindent mindig elölről kell kezdeni.”

Sándor Ivánt igazolják a 2016. március 15-i, Budapesten történt események: ünneplés az egyik oldalon, tüntetés a másikon, az ellenzéki pártok egymástól eltérő állásfoglalása. A miniszterelnök a nemzet egységéről beszél, az ellenzék szerint Orbán Viktor és kormánya hátat fordított a nemzetnek, elárulta a magyarságot. Úgy vélhetnénk, politikai patronpufogtatás az egész, de nem az, hanem azoknak az okoknak a folyománya, amelyeket Sándor Iván esszéiben történetvizsgálata, a történelemtapasztalatok, hatásmechanizmusok abszolválása, és társadalompszichológiai elemzése, politikatörténeti analízise nyomán origóként tapint ki. Leegyszerűsítve a másság köré vonja gondolatmenetét, ami a múlt században lángoló antiszemitizmus után a nemzetállamok létrehozásának óhaja mentén nemzeti, faji, vallási stb. intoleranciába csapott át, a mindenféle mássággal szembeni türelmetlenségbe, miközben ezen mozgalmak működtetői szem elől tévesztették, hogy ők maguk is a mások kategóriájába jutottak, ebből következően a zsidók kirekesztése elvének mentén maguk is „zsidókká” váltak, a zsidó kirekesztettség és a zsidó félelem eluralkodott egész Európán, hiszen mindenki „zsidóvá” vált valamilyen szempontból, külön tekintettel a külhoni magyarságra. A mássággal szembeni türelmetlenség tehát egyfelől vakság, mert nem látja önnön másságát, ami valamilyen szinten, valamilyen szférában megkülönböztetettként, gyűlölendőként mutatja magát. Van-e esély a homogenizálódásra, a történelem során választott, bedőlt magyar utak egységre vezető harmonizálására? Az eddigi tapasztalatok alapján nincsen, zanzásíthatnám Sándor Iván bőven kifejtett válaszát: „Valami nem tud véget érni, miközben valami elkezdődött.”

George Orwell 1949-ben megjelent, 1984 című disztópiájában leírta, hogy a Párt, vagyis a mindenkori hatalom metonímiája, képes visszanyúlni a múltba, s onnét eseményeket töröl ki, tesz érvénytelenné, vagy manipulálja azokat saját jelentéstartalmukkal ellenkező megnyilvánulássá. Ezt a tapasztalatot, amit a fasizmus és a kommunista diktatúra közelmúltja hozott, Sándor Iván a mára kivetítve igyekszik megérteni, illetve a mából vett példákkal élve megértetni olvasójával, megfeleltetve egymással a múlttá minősült és a megélt történelmet. A kétségeket és reménykedést, a kiábrándulást és az elkeseredett megoldáskeresést megfogalmazó 1989–1991-es naplókra, esszékre 25 év után reflektáló, csonka 2014-es napló alapgondolata, hogy voltaképpen ismét mindent újra kell kezdenünk, képtelenek vagyunk megtalálni a módját ennek a kényszerű elölről kezdések meghaladásának. „Az idő körkörös, mondta a Törpe, minden földobott kő visszahull” – idézi Nietzshe Zarathustráját, egyben értelmezve kötetének címét.