Elszörnyedt a világ másfél évtizeddel ezelőtt, amikor öngyilkos merénylőkkel repülőgépek csapódtak az Egyesült Államok jelképeinek számító épületekbe – így a New York-i Világkereskedelmi Központba –, majdnem háromezer ártatlan ember halálát okozva. A radikális iszlamista al-Kaida volt az elkövető, mi pedig Európában úgy gondoltuk, bennünket alig veszélyeztetnek terrorcselekmények, biztonságban érezhetjük magunkat. Néhány évvel később közelebb „jött” hozzánk a terrorizmus: a londoni metrón brit állampolgárságú muszlim férfiak robbantottak. Némileg kilóg a sorból a norvég Breivik, aki a multikulturalizmus ellen tiltakozva helyezett el bombát Oslóban, majd fiatalokat lőtt halomra egy szigeten. Következtek az időben és térben is még közelebbi terrorcselekmények: tavaly az év elején Párizsban a Charlie Hebdo szatirikus lap tizenkét munkatársának lemészárlása; novemberben a sorozatos robbantások és lövöldözések ismét Párizsban száznál jóval több áldozattal, s a minap Nizzában kamionos terrorista nyolcvannégy ember halálát okozta.
Fotó: Ótos András
Az ember, persze, leginkább a hozzátartozóiért aggódik, s van is miért, hiszen ha Kelet-Európába még nem is „tört be” a terrorizmus, erről a vidékről is százezrek dolgoznak nyugat-európai országokban, akár a szűkebb pátriánkból, Vajdaságból is mindenkinek van rokona vagy közeli ismerőse a „veszélyeztetett” országok valamelyikében. S ha nincs, akkor turistaként, egyetemistaként, vendégdiákként számosan megfordulnak a kontinens nyugati részében – gondoljunk csak a nemrégen lezajlott futball-Európa-bajnokságra. Nizzában például tizenkilenc ország polgárai estek áldozatul.
És nincs vége! – ezt biztosra vehetjük. A minap Bajorországban kiskorú fiatalember baltával támadt az utasokra, hogy bosszút álljon a „hitetleneken”. Afganisztáni, aki nevelőszülőknél volt elhelyezve. A nizzai és ez az eset arra utal, hogy már tűzfegyver és robbanóanyag sem szükséges a vérengzésekhez, az emberek mind kevesebb helyen érezhetik magukat biztonságban, különösen ott nem, ahol nagy tömeg fordul meg. Elveszőben Európa biztonsága, nyitottsága és lakosainak a szabadsága? Jókora jelek utalnak erre.
Derűlátó laikusként akár arra is gondolhatnánk, hogy majdcsak jobb belátásra térnek a szélsőségesek, meggyőződnek arról, hogy a rombolás és a gyilkolás nem vezet célra. Sajnos ebben nincs okunk hinni. Terrorcselekményekhez ugyanis általában akkor folyamodnak a radikális csoportok – ez a terrorizmus alapja –, ha más eszközökkel nem tudják tárgyalásra bírni a hatalomtartókat, nem látnak esélyt arra, hogy békés úton elérjék követeléseiket. Így nemzeti, vallási, forradalmi-ideológiai terrorcsoportok sokasága alakult és működött a XX. század folyamán Európában is. A mai terrorizmus viszont alapvetően etnikai-vallási indíttatású, a legveszélyesebb megjelenési formája pedig a globalizálódó „iszlamista”, „dzsihádista” terrorizmus. Persze a Korán szellemének ellentmondó, teológiailag zavaros elmélettel rendelkező iszlám radikalizmus semmiképp sem azonosítható a muszlim világ egészével, a vallási tanokhoz azonban kötődik. Szakértők állítják, hogy a terrorcselekmények, öngyilkos merényletek nem „önmagukért vannak”, nem is elsősorban valamiféle büntetésként szolgálnak a „hitetlenek” ellen (bár az említett németországihoz hasonló magányos akciók is előfordulnak), hanem a nyilvánosság számára és a nyilvánosság befolyásolására születnek. A terroristák fontos törekvése ugyanis a nézeteik és céljaik elfogadtatása, támogatóik számának gyarapítása, s mindezek csak úgy érhetőek el, ha tetteik nagy nyilvánosságot kapnak, és hogyne kapnának a médiában a tömeges áldozatokkal járó rombolások. Számukra tehát a terrorizmus csupán eszköz az iszlám globalizációjához: a létrejöttéért küzdő „jobb világ” jegyében vállalják a borzalmat, amelyet előidéznek.
Gyakran értetlenül állunk az előtt a tény előtt is, hogy második és harmadik generációs bevándorlók radikalizálódnak és vesznek részt terrorcselekményekben. Szociológusok szerint ez azzal magyarázható, hogy az első generációban még működik az iszlám kultúra taburendszere, a következőkben ez már nem teljesen érvényesül. Emiatt ezek a generációk különösen sebezhetők minden olyan próbálkozással szemben, amelyek „kitölti az iszlám és a nyugati kultúra között »tengődő« egyén belső ürességét, és azonosságtudatot kínál számára”. Ez szolgál magyarázatként arra a tényre, hogy gyakran iskolázott fiatalokról van szó, akik elfogadják a „világméretű szent háború” eszméjét, az iszlám vallás civilizációs háborúját. A bevándorlók integrálódása tehát sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, mint ahogyan mi azt kívülről hinnénk.
A terrorizmus elleni sikeres harchoz aligha elegendő a szigorú ellenőrzés, a készülő akciók leleplezése: azt kellene elérni, hogy ne is tervezzenek ilyeneket. Elindulásként újra kellene alapozni a két világ, a Nyugat és az iszlám viszonyát. De miként, amikor az iszlám világban elképzelhetetlennek tűnik az állam és a vallás – a hitbeli meggyőződés és a politika – különválasztása. Párbeszéd kellene, viszont a muzulmánok nagy része úgy érzi, ha nyit, azzal kaput nyit a nyugati világ „ocsmányságainak” is. Párbeszéd híján pedig oda jutunk, amit az „arab tavasz” hozott számukra és számunkra – „telet” –, amikor a Nyugat úgy gondolta, hogy kívülről megoldja az arab világ demokratizálódásának kérdését.
A jövőt illetően félő, hogy meg kell tanulnunk alkalmazkodni az állandó fenyegetettséghez, ami már önmagában is korlátozza a demokratikus szabadságjogokat, tehát a terrorizmus és az ellene folytatott harc veszélyt jelent a demokratikus világ vívmányaira is. A szakemberek eléggé borúlátóak, s azt mondják, generációk életét fogja befolyásolni mindenütt a világon.
