Mindennap történnek bűncselekmények. Mindegyik szörnyű és mindegyik elkövetőjének felelnie kell tettéért. A gazdasági bűncselekmények – amelyek következményeként esetenként több tíz, akár több száz család egzisztenciája kerül veszélybe – semmivel sem „kevésbé veszélyesek” a társadalomra nézve az úgynevezett „véres” bűncselekményeknél. Jellegüknél fogva az utóbbiak többnyire mégis sokkal nagyobb döbbenetet keltenek. Ez érthető. A többség számára sokszor megfoghatatlan „ügyeskedések” absztrakt áldozataival szemben itt konkrét személy vagy személyek ellen, nem ritkán brutális módon elkövetett bűncselekményről van szó, ami érzelmeket vált ki mindnyájunkból. Az emberéletre törő bűntettek emellett sokkal alkalmasabbak a szenzációhajhászásra, amivel a bulvármédia rendszerint nagy előszeretettel él, gondoljunk csak az öles betűkkel szedett figyelemfelkeltő címekre: ölt, szúrt, lőtt, erőszakolt! Mindez hatványozottan érvényes, ha az áldozat gyermek.
Az utóbbi időben sajnos több olyan kedélyborzoló bűncselekmény is történt környezetünkben, amely alaposan felkorbácsolta az indulatokat. A legutóbbi a sorban a hároméves zaječari kislány tragédiája. Ilyen esetek hallatán az ember joggal dühös, és érthető, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést kívánja az elkövető számára. Ez természetes emberi reakció. (A közösségi oldalakon és honlapok kommentjeiben kifejtett szadista megnyilvánulásokat mégsem nevezném annak.) Megszokhattuk már, hogy ilyenkor mindig felmerül a halálbüntetés visszaállításának kérdése – legutóbb éppen a rendőrség kezdeményezte –, amit a polgárok zöme támogat. Nem véletlen, hiszen nagyon nehéz megmondani, milyen más büntetést érdemelhet olyasvalaki, aki képes szexuálisan inzultálni, majd megölni egy védtelen hároméves gyereket. A halálbüntetés (újbóli) bevezetése azonban számos kérdést vet föl, amely az indulatokkal teli megnyilvánulások során nemcsak, hogy nem hangzik el, hanem még csak föl sem merül.
A legfontosabb ilyen kérdés: mi a büntetőjog célja? Az elkövető átnevelése, jó útra térítése, kihelyezése a társadalomból, elrettentés a többi potenciális elkövető számára – esetleg puszta bosszú? A halálbüntetés esetében az elégtételt leszámítva aligha beszélhetünk más célról, ami a XXI. században, Európában már nem lehet a büntetőjog célja. Lehet érvelni amellett, hogy a halálbüntetésnek elrettentő hatása van, úgy vélem azonban, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények esetében – amelyek kilátásba helyeznék alkalmazását – ez a hatás nagyon alacsony. Marad a börtönbüntetés. Itt most nincs hely átfogó büntetéspolitikai elemzésre, annyit azért el kell mondani, hogy a börtönbüntetés sem ideális megoldás: drága, nem biztos, hogy az elkövető rehabilitációját szolgálja, az sem biztos, hogy megnevelésre alkalmas hely, elrettentő hatása is vitatható, összes hibája ellenére azonban a halálbüntetéssel szemben van egy nagy előnye: kijavítható (akkor is, ha a hiába leült éveket a pénz nem adja vissza). A halálbüntetés kijavíthatatlan! Ha húsz-, ötven- vagy akár százévente csak egyszer tévedünk, akkor is társadalmi szinten egy ártatlan embernek kioltottuk az életét.
Büntetőjogi (és minden egyéb jogi) kérdésekben higgadtan – az érzelmek teljes féken tartásával – kell érvelni és dönteni. Bármennyire nincs bocsánat egy borzalmas cselekedetre, és bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy az elkövetőn semmilyen „megnevelés” nem segít – legfeljebb elzárva tarthatjuk a külvilágtól –, tudnunk kell, hogy a halálbüntetés újbóli bevezetése nem egy konkrét, számunkra nyilvánvaló esetre vonatkozna – arra mellesleg nem is vonatkozhat! –, hanem, mint minden törvényes előírás, az összes hasonló jellegűre a jövőben, amelyek között nyilván lenne nem annyira egyértelmű is. Lehet azt állítani, hogy a mai technika és technológia felhasználásával szinte kizárt a tévedés lehetősége, itt azonban éppen a szintén van a hangsúly – sohasem lehet teljesen kizárt a tévedés lehetősége, főleg ott, ahol a bulvárlapok sokszor még vádemelés előtt ítéletet hoznak, ott, ahol ügyes média-manipulátorok a többséggel elhitetik, hogy a fekete fehér, ott, ahol sokszor az észérvek eltörpülnek a populista megnyilvánulásokkal szemben.
Az emberek többsége most egyértelműen a halálbüntetés mellett száll síkra. Dühös az elkövetőkre, a szeretteit félti, nem érti, miért kellene a társadalomnak bármiféle megértést tanúsítania az elkövetővel szemben, nem látja, mit lehetne az illetővel tenni azon kívül, hogy eltesszük láb alól. Azzal érvel, hogy éretlenek vagyunk egy halálbüntetés mentes társadalomra, a környezetünkben és világszerte is szörnyűbbnél szörnyűbb bűncselekményekről hallani, és ezek az esetek megkövetelik, hogy a társadalom, az adott állam megfelelő módon reagáljon rájuk. Bűncselekmények sajnos mindig is voltak és mindig is lesznek. Küzdeni kell ellenük: oktatással, példamutatással, igazságos társadalmi légkör kialakításával, megelőző intézkedésekkel, és természetesen az elkövetők szankcionálásával, de semmi sem igazolhatja, hogy közösségként a legsúlyosabb bűnözők szintjére süllyedjünk. Amikor majd társadalmi/állami szinten is feladjuk civilizációs vívmányainkat, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy elérkezett az újbarbárság kora.
