2024. április 26., péntek

Szilánkok

MÁR KISGYEREKKÉNT történeteket gyárt. Előbb az anyját szórakoztatja, aztán a diáktársait, majd iskolai dolgozatokkal kezd üzletelni. Az idő haladtával a furcsa és érdekes sztorik minden gátat átszakítóan halmozódnak, ötlettelen írók örömére. A históriák tehát eladhatóak. Közben pedánsan jegyzetel, kinek mit továbbított: aforizmákat, tárcát, kisregény vázlatát, filmforgatókönyvet… Az ismétlés így kizárt, s egyébként is, mindent szigorú titoktartás övez. A segítséget egyre többen igénylik, számos híres szerző is. Néhányan mintha leszoktak volna a témakeresésről, szinte beszüntették a gondolkodást. „Úgy tűnt, agyuk minden önálló tevékenységet leállított, amint észrevették, mi mindent vagyok képes szállítani kiváló ötleteim kaleidoszkópjából” – konstatálja Jostein Gaarder A történetárus című regényének főhőse. Így aztán hatalma egyre nagyobb, hiszen a világirodalom jelentős alakítójává lép elő, és sorra jelennek meg az ötletei alapján készült, díjakat is besöprő regények, filmek. De lebukhat-e a mind terebélyesebb hálózat egyszemélyes irányítója? Ez egyre valószínűbb, az igazi veszély azonban más irányból s váratlanul bukkan elő: kiléphet-e a főhős a saját történetéből? A múltat berekesztené: „Már csak ember akarok lenni. A madarakat és a fákat akarom nézni, gyerekek nevetését hallani. Igazán benne akarok lenni a világban, minden képzelet nélkül.” Sikerülhet? A regény lezáratlan – itt már Gaarder is elakad.

Dombos Fest, Kishegyes

BIZONYÁRA IGAZ, amit Szörényi László állít: „Történelmével, múltjával egy nemzet leginkább akkor szokott foglalkozni behatóan, amikor a jövőt fürkészi.” Ezzel a mondattal kezdődik ugyanis A nagy, a várt, rettegett jövendő címmel a közelmúltban megjelent kötete (Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról – szerkesztője Tóbiás Krisztián, Tempevölgy Könyvek sorozat). Kiemeli a görög és a római minták iránti viszonyt, mondván, a magyaroknál a római história egyértelműen a „második nemzeti történelem” szerepét játszotta. Ennek nyomán elemzi aztán Baróti Szabó Dávid Aeneis-fordítását, Kazinczy Sallustius-átköltését, Vörösmarty verseit, Arany János és Petőfi írásait. Vagy éppen elkalandozik Jókai A láthatatlan csillag című elbeszélésének afgán forrásaihoz. Szörényi stílusa alkalmazkodó. Lévén a klasszikus műveltség és a humor általában testvérek, a római nagyköveti időszakáról szóló kis esszékötete például (Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán) sziporkázóan szellemes, a bölcs derű alaptónusával. Ezúttal – hiszen mégis tanulmányokról van szó – visszafogottabb. Ám mégis sajátosan: mielőtt egyet lépne előre, minden oldalösvényt bejár, minden létező információt megforgat. Rengeteg ismeretanyag halmozódik eközben, szerzőnk azonban számít a türelmes olvasóra. A megidézetten felsejlő aranykor ez, amikor az idő még nem számított, és a tudós is csak a munkájának élhetett…

POMPÁZÓ ÍZEK. Az egyéni kreativitás mindig döntő. Erre törekszik egy francia mesterszakács is Boris Vian Tajtékos napok című regényében, midőn sült hurkácskát készít. Azt meg kell tűzdelni vékony szeletekre vágott homárlábbal, megfuttatni lóhalálban meleg vajban. Kellő időben már csak a pézsmával illatosított portói mártással illik leönteni, tálaláskor pedig adjunk hozzá lassú tűzön főtt borjúmirigy-karikákat. Számomra kissé zavaros és kaotikus ez az egész, a mutatvány kiszorítja a célszerűséget. Valahogy közelebb áll hozzám egy – kastélyban élő – olasz család reggelije. Másolom a kínálatot: „fehér és barna pirítós, ezüstre tálalt vajforgács, kilencféle gyümölcslekvár, méz és sült gesztenye, nyolcfajta sütemény, melynek csúcspontja egy utánozhatatlan croissant, négy különböző színű torta, tejszínhabkehely, mértani szimmetria szerint felvágott, az évszaknak megfelelő, valamint ritka, egzotikus gyümölcsök, friss tojás három hőfokon elkészítve, ugyancsak friss sajtok, vékonyra szelt parasztsonka, mortadellakockácskák, erőleves, vörösborban főtt gyümölcs, piemonti keksz, emésztést segítő ajókapasztillák, marcipángolyók, mogyorófagylalt, egy kanna forró csokoládé, svájci pralinék, medvecukor, amerikai mogyoró, tej, kávé”. Az alvás vakságát és az álmok hazárdjátékát maguk mögött tudó, békésen elüldögélő jelenlévők „a kérdéseket száműzték, nem kívánták átengedni magukat az érzelgősségnek”, a múló órákat tehát senki nem számlálta, így az ízvilággal való komótos ismerkedés rendszerint átcsúszott az ebéd idejébe – azzal már nem terhelnénk az olvasót. Aki viszont kíváncsi más részletekre is, lapozza át Alessandro Baricco Az ifjú Ara című kisregényét. Még a reggeli étkezésnél maradva – a szerző azért felmentést is ad (avagy csak odasuhint az önsanyargatóknak): „A tea gyűlöletes, a kamilla a betegek jussa.”

FÉLRE A FILOZÓFIÁVAL. Merthogy hozzám került egy mondat. Íme: „Ha nem vagy az utadon, akkor rossz felé mégy!” Egy kedves ismerősnőm lánya mondta. A négyéves Tamara. Az anyuka persze azonmód lejegyezte (és elküldte, nekem is). Ehhez a mondathoz pedig mit lehet egyáltalán hozzátenni?… Nos, lassan hozzákezdhetnénk kidobálni mind a filozófiai könyveinket.