Európa nyugtalanul várta az ausztriai elnökválasztás győztesének kihirdetését. Amikor május 23-án közölték az eredményt, sokan fellélegeztek, bár aligha nyugodtak meg. Mindössze hajszálnyi szavazatkülönbség döntött ugyanis arról, hogy ne a szélsőjobboldali, euroszkeptikus és bevándorlásellenes Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje kerüljön az államfői székbe, hanem ellenfele, Alexander Van der Bellen, akit a sajátjai mellett mások is támogattak. Elsősorban azért, hogy megakadályozzák a radikálisok valószínűsített diadalát.
A szélsőségesek és populisták másutt is előretörtek. A jobboldalon mindenképp, bár több helyütt (így Görögországban és Spanyolországban) a baloldali radikálisok is jól állnak.
Széleskörű offenzívájuk az utóbbi időben bontakozott ki (ismét) Európában és az Egyesült Államokban. A 2008-as válság óta valósággal megtáltosodtak. Egy olyan időszakban, amikor rengeteg társadalmi, gazdasági és pénzügyi probléma szakadt az emberek nyakába.
Sajnos visszatérő jelenségről van szó, hiszen a szélsőségesek felemelkedésére korábban is akadt bőven példa. Például a világháborúk előtt, amikor ugyancsak turbulens idők jártak, de máskor is.
Az ezredfordulón a szélsőjobboldal tört előre. Ausztriában olyan jól szerepelt a választáson, hogy az EU fenyegetőzései ellenére a kormányba is bekerült az egykor SS-tisztként szolgált személyek által alapított FPÖ. A 2002-es francia elnökválasztás döntőjébe pedig simán bejutott a rasszista, soviniszta és antiszemita szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen. A voksoláson szerencsére elbukott.
Európa azóta jelentősen megváltozott. Sőt jelenleg úgy tűnik, keleti fele mintha szakítani akarna a demokratikus és uniós eszmékkel, alapértékekkel.
A Nyugatot megrengető pénzügyi-gazdasági válság, majd az idezúduló migránsáradat mindent felbolygatott; felborultak a megszokott, s évtizedek alatt bejáratott politikai struktúrák. Nehéz ennek legalább egy közös okát találni, talán nincs is ilyen. Annyi azért bizonyosnak tűnik, hogy mindenütt ellenszenvet tapasztalni az irányító politikai elittel és a megszokott intézményekkel szemben.
Az elkényelmesedett, elfáradt, megriadt, tanácstalan és tehetetlen vezetők kezéből sokfelé kicsúszott az ellenőrzés. A korábban (látszólag) jól működő hagyományos pártrendszer pedig megingott, más politikai áramlatok meg látványosan megerősödtek.
Ennek árát a mérsékelt középpártok és a liberálisok fizetik meg. Azok az erők, amelyek a II. világháború után az együttműködéssel igyekeztek meghaladni a nemzetállami háborúk korát. Úgy tűnik, a jelenlegi válságot legfeljebb kezelgetni tudják, megoldani nem. A választók ezért tömegesen özönlenek a (radikális és szélsőséges) vetélytársakhoz.
Közben az egész világon, beleértve az USA-t vagy épp Németországot és Svédországot, zsugorodik a középosztály. Ez a réteg a demokrácia egyik pillére, ha tehette, mindig kerülte a jobb- és baloldali szélsőséget.
A 2008-as válság életszínvonal-csökkenéssel, munkanélküliséggel, lakásvesztéssel, társadalmi lecsúszással is járt rengeteg ember esetében, ami a választók egy részénél bizonytalanságot, dühöt és keserűséget váltott ki. Évek óta nő körükben a bizalmatlanság, a kiábrándultság és az elutasítás az eddigi politikai vezetőkkel szemben. Minden baj(uk)ért őket teszik felelőssé.
A frusztrált és lecsúszott rétegek elhagyatva érzik magukat; egyre elviselhetetlenebbnek tartják helyzetüket és a kiszámíthatatlanságot. Gyökeres változásokra vágynak, s jobban akarnak élni. Terebélyesedő és érthető dühüket pedig igyekeznek levezetni. Ehhez az utat a szélsőséges, radikális és hazardőr politikai vállalkozók vagy a magukat olykor már-már királynak gondoló, nacionalista vezérek építgetik, illetve mutatják nekik.
Egyre több országban tapasztalható, hogy választók milliói fordulnak el a hagyományos nagy pártoktól, a mérsékelt jobboldaltól vagy a szociáldemokratáktól.
A középpártok ezért félig bénultan billegnek egyik válságból a másikba, miközben sok uniós országban szélsőséges és nacionalista pártok, mozgalmak előkelő helyet foglalnak el a népszerűségi listákon, néhol pedig a kormányban. A politikát immár magabiztosan alakítják.
Sokan tartoznak ebbe a táborba, amelynek vezetői időnként anyagi és ideológiai támogatást kapnak az autokrata Vlagyimir Putyintól. Az orosz elnököt ebben a játszmában csak egyvalami érdekli: az EU és a nyugati szövetség gyöngítése.
A régi politikai elit válságát és a lakosság bizonytalanságérzetét ügyesen használják ki a „túlzott demokráciától” iszonyodó populista és radikális politikusok. Mindegyikük tömegeket vonz a nacionalista, szélsőséges jelszavakkal, az ellenségkép-gyártással és a bűnbakképzéssel. Az ügyeletes mumusok között előkelő helyet foglalnak el a migránsok. A riogatók a tengerentúlon a latin-amerikai bevándorlókra mutogatnak, földrészünkön a muszlimokra.
A populisták ugyan különböznek egymástól, de mindegyikük a bizonytalanságra és a félelmekre épít, miközben reménykeltő és népszerű(ségüket emelő) megoldási javaslatokat kínál a megrémítetteknek. A módszerrel rengeteg embert sikerült már megtéveszteniük, majd beterelniük az udvarukba, ahol a biztonság és a kiszámíthatóság hamis ígéretével etetik a tömegeket.
Régi trükk ez az érzelmi, szemfényvesztő politizálás, amely időnként új elemmel bővül.
A demokrácia válságával ér fel, hogy az utóbbi időben egyre több választó sodródik a (jobboldali) populistákhoz, radikálisokhoz és szélsőségesekhez. Az olyan erőkhöz, amelyek egyhamar nem tűnnek el a politika nagyszínpadáról.
Az ókontinensen már régen benn ülnek a nemzetgyűlésekben, sőt szép számú euroszkeptikus papol (jó pénzért) az Európai Parlamentben is az EU ellen. Táboruk fokozatosan nő, és tovább erősítik pozícióikat. Nagy-Britanniától, Franciaországtól és Skandináviától kezdve Lengyelországon, Szlovákián és Magyarországon át egészen Bulgáriáig.
A régi nagy pártok nem tudják, mit is kezdjenek a megizmosodott radikálisokkal, szélsőségesekkel. Ennél is nagyobb baj, hogy immár mérsékelt jobb- és baloldali (demokrata) politikusok is el-elcsábulnak, s populista módszerekkel próbálnak visszaszerezni támogatókat.
Mindez arra utal, hogy Európa mély válságba és politikai labirintusba keveredett, amelyből egyelőre senki nem ismeri a kiutat. Emiatt nehéz esztendők várnak a kontinensre.
