Kusza gondolatok

A díszterembe egyre többen érkeznek ünnepélyes öltözékben, csoportosan vagy egyenként, és akik netán régebben találkoztak, halkan üdvözlik egymást, mert az egyre gyarapodó közönség tisztelettudóan, mint valamilyen szentélyben, várja, hogy megtörténjen a főpróba. Patinás egyetemi aula, ahol jubiláris esemény következik és a várakozás félórája alkalmas arra, hogy a szemlélődés közepette gondolatok bukkanjanak elő, hogy azután mint a láncszemek egybekapcsolódnak vagy csapongva szertefutnak s elhalnak vagy új pályára térnek. A katedra felett, ahol az egyetem szenátorai indokolják meg a kitüntetéseket, elismeréseket, két latin felirat áll. A tudomány templomában vagyunk, ahol természetesnek tűnnek a latin mondások. Az egyik: per aspera ad astra, azaz akadályokon át a csillagokig egyértelműen a tudományos kutatómunka rögös útjára utal, tömören. A másik: sub pondere crescit palma, vagyis: teher alatt nő a pálma, ami ugyancsak kevés szóval utal a tudós elmék mozgató erejére. Hát igen, a tudásért és a fajsúlyos szellemi sikerekért szorgalommal és kitartással meg kell küzdeni. Tudták ezt az ókorban is, tudják ezt ma is sokan, de nem elegen – a XXI. században is –, de honnan a szokás, hogy latin idézetekkel példázódjunk, amikor kihalt nyelvként emlegetjük a görög és a rá épülő latin nyelvet. Aki jártasabb a tudomány világában, jól tudja, hogy latin nyelv nélkül nincs orvosi praxis, a biológiai tudományágakban sem nélkülözhetőek a latin kifejezések, de az iskolákban mégsem oktatják kellő figyelemmel. A katolikus egyház liturgiája is latin volt, s hogy miért vonult háttérbe, arról most ne nyissak újabb oldalt. A többszáz éves latin nyelv, a római birodalom grandiózus voltának köszönhetően sokféle kultúrát ötvözhetett és kijelölhetett utat a tudományok fejlődésének, amihez egységes közlési nyelvezet kellett. Gondoljunk csak Bábel tornyának legendájára, mely szerint a nyelvi zűrzavar miatt nem épülhetett fel. A római birodalom széthullása után volt  talán még nagyobb birodalom is – a Dzsingisz káné –, de a tatár világnyelv nem lett. A múlt században volt néhány kevésbé sikeres próbálkozás néhány egyetemes világnyelv létrehozására, ám az eszperantó sem terjedt el. Ez a valószínűleg mesterkélt próbálkozás igazolja, hogy a nyelv kialakulásához sok idő kell. Az újkori történelem a francia és a spanyol nyelvet is naggyá avatta, de mára az angol lett a világnyelv, háttérbe szorítva a többi nagy nemzet nyelvét. A magyarázatra itt és most nincs elegendő idő, de egy más irányú feltételezésre igen. Úgy tűnik, hogy az a birodalom, amelyiknek legnagyobb hatása van a Föld történetének alakulására – benne tudva más nemzetek sorsát is – lesz a döntőbíró, hogy is szóljon a világnyelv, ám mégsem tudja átalakítani a tudományos világot.

Aki otthonosan mozog a Gutenberg-galaxisban, nemcsak észrevette, hanem tudja is, hogy a sok fennmaradt latin mondás mennyire tömören talál a dolgok lényegébe (in medias res). Ez csakis a kiforrottsággal magyarázható, hiszen minden nyelv fokozatosan változik, fejlődik és ez a szinte matematikai pontosságú közlésforma csaknem egy évezreden át formálódott, és máig él. Mivel a világunk – legalábbis egyelőre – egypólusú lett, a múlt század közepétől az angol nyelv dominál, egyre erőteljesebben, ami érthető is, mert a nemzetek, országok, régiók egyre szorosabbá váló kapcsolatok kommunikációja igényli a közös nyelvet, a közvetítők nélküli értekezést. Ez a jelenség egyértelműen a globalizáció része, ami nem áldásos, bár ésszerűnek látszik, de az emberiség egészét szellemi vonatkozásban leszegényíti. Az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban vetődik fel az élővilág sokféleségének, a biocönózusok, a természet mára kialakult rendjének megőrzése. Merjük remélni, hogy hamarosan ez is szempont lesz, nemcsak különböző szerződésekben hanem a valóságban is. A technika rohamos fejlődésében egy jó ideje jobbára a nyugati világ dominál, ezért a különböző tudományágak központjainak összefonódása csak az azonos nyelv használatával képzelhető el, ez pedig az angol.

Az iménti „okoskodáshoz” társult egy újabb gondolatom, ami napjainkra jellemző jelenséghez kapcsolódik. Minden újnak vélt dologért sokszor divatból, sznobok módjára lelkesedünk, hogy könnyedén, lebecsüléssel elvessük a régit, és úgy viselkedünk, mintha tőlünk kezdődne a történelem. A tárgyilagos értékítélet kialakításához szükség van a hátrahagyott évek tapasztalatainak alapos szűrésére, majd átmentésére az újabb dolgaink megalapozáshoz. Nálam ez azért kapcsolódik a nyelvhasználathoz, mert ma már az írás-olvasás oktatását is hanyagoljuk, sietve élünk, felületesek leszünk, nem becsüljük az alapigazságokat. Ez utat nyit az információáradattal érkező, tényként ható téves értesüléseknek, féligazságoknak, olykor haszontalan kalózkodásnak, és nem is vesszük észre, hogy a hírfolyam árterében megrekedhetünk vagy zátonyra futunk. A nyelvhagyományok tükrözik a letűnt idők körülményeit, történelmét, ami egyértelműen állandó fejlődést is jelent, ezért jó ha tudjuk, mit is fednek a szólások, jó ha tudjuk, milyen hatalmas tapasztalati anyagot tartalmaznak más nemzet nyelvi képletei is. A nyelvtanulásról, a nyelvtudásról, annak fontosságról felesleges dolog lenne beszélni, mert ha szabadon akarunk mozogni a világban, az anyanyelven kívül egy-két másik nyelvvel kötött ismeretségünk csak hasznos lehet. Bármily szentencia nélkül van még egy ide született gondolatom, ami nem intelem, nem is tanács, csak jószándékú megjegyzés. Megtévesztő, félrevezető a szemlélet, ami a kisebbségi sorsunkban gyakori, mely szerint a jobb érvényesülés céljával többségi nyelven működő intézetbe kell íratni a gyereket. A sikeres életvitelhez ez sohasem volt elegendő garancia, mert a könnyebb ellenállás vonalán haladva kisebb az esélye annak, hogy jó szakember, életpróbás felnőtt legyen. Inkább azt kellene szem előtt tartani, hogy nem kell a fáradságot sajnálni a többlettudás megszerzéséhez, mert teher alatt nő a pálma!