Két történelmi léptékű mulasztást is átvitt az új esztendőbe az előző év, amelyet annyira jellemeztek a háborúk, a válságok és a feszültségek. Az egyikkel már külön foglalkoztunk: 2015 végéig végre kellett volna hajtani az ukrán alkotmány olyan módosítását, amely autonómia teremtésével az egyetlen reményt jelentené a két „népköztársaság” kérdésének a megoldására és Ukrajna területi egységének visszaállítására. Ez azért maradt el, mert a nacionalista szélsőjobb már erőszakos akciókat hajtott végre, és megfenyegette Porosenko elnököt, hogy Janukovics sorsára jut.
A másikkal többet foglalkozott a szerbiai sajtó. December 15-én járt le az a határidő, amelyet Szerbia és Koszovó brüsszeli megállapodása szabott a szerb községek közösségének megalakítására Koszovóban. Közben a koszovói parlamentnek még csak a megalakításról szóló törvényt sem sikerült elfogadnia. (Szerbia sem készítette el a saját javaslatát a közösség alapszabályáról.) Az ellenzék garázdálkodásba, a rendőrök megdobálásába torkolló heves tüntetéseket szervezett. (Az Önrendelkezés nevű szervezet bejelentette, addig tüntetnek, „amíg a kormány nem adja fel lojalitását Szerbia iránt”.) A parlamentben ugyanez az ellenzék könnyfakasztó bombákkal akadályozta meg a munkát.
(Atifete Jahjaga koszovói elnök időnyerés végett az alkotmánybíróság elé utalta az ügyet, és az kimondott valamit, amit minden autonómia elképzelésnél figyelembe kellene venni, hogy az autonómia a kisebbségi kérdés megoldása legyen. Kikötötte, hogy a koszovói alkotmányba a kisebbségek védelmére beépített mechanizmust – a szerbek még miniszteri tisztséget is kapnak – a közösség területén élő albánokra is alkalmazni kell.)
A 2015-ös esztendő két mulasztását kikényszerítő erőszak azonban csak a csúcsa annak a nacionalista offenzívának, amely szökőárként zúzhatja össze a nemzetek egyenrangúságának európai eszméjét. A menekültválsággal kapcsolatos helyzettel már foglalkoztunk, leszögezve; megoldhatatlan probléma. Természetes, hogy Európa nem fogadhatja be a világ minden odaköltözni kívánó polgárát, és normális, hogy az emberek félnek ettől az emberáradattól. Az igazi probléma azonban az, hogy e tragikus helyzetet a nacionalista jobboldal arra használja fel, hogy „megdolgozza” a közvéleményt, és ezzel növelje a maga befolyását.
Az igazi probléma azonban az, hogy a mostani válsággal, a gazdasági helyzettel, az életszínvonal romlásával és a munkába állás megnehezülésével teremtett hangulatban olyan nacionalista offenzíva indult szinte valamennyi európai országban, amely kiélezett egy régi problémát: Európában megoldatlan a nemzeti kisebbségek kérdése. Hiába figyelmeztetett már több mint egy évtizeddel ezelőtt az Európa Tanács: nincs egynemzetiségű állam. (A statisztikusok tudják: az oroszok és a németek közötti európai térségben minden harmadik polgár kisebbségi.) Tehát egyetlen nemzet sem tekintheti magát egyetlen ország „kizárólagos urának”.)
Pedig az európai eszmének a része az a gondolat is, amelyet ennek a felvetésnek az építményébe több téglát beépítő Benjamin Constant (1767–1830) így fogalmazott meg: „Egy egész nép akarata sem teheti igazságossá azt, ami igazságtalan.” Mégis ott tartunk, hogy nem csak a többségi nemzet jóakaratától függ, mennyi jogot kap a kisebbség. Ezen túlmenően Ukrajna azt hiszi, bombázhatja a saját polgárait, mert azok nem akarnak olyan országban élni, amely még a nem túl liberális nyelvtörvényt is hatályon kívül helyezi. (A nacionalisták által elkészített új törvénytervezet szerint, a kisebbségek – oroszok, magyarok stb. – nyelvét csak ott lehet hivatalosan használni, ahol nemcsak a lakosság 30 százalékát teszik ki, hanem ennyi polgár az aláírásával is kéri.) Ám már azt sem tudjuk, Spanyolország is mit tesz, mivel a katalánok ki akarnak szakadni.
Az európai integráció legfőbb vívmánya ugyanis nem a közös határ és a közös pénz, hanem annak érvényesítése, hogy az EU egész területén minden tagállam polgára egyenlő jogot élvez, vagyis e jogok nem függnek sem állami, sem nemzeti hovatartozástól. Közben megmaradtak a nemzetállamok, amelyek területén a polgárok sem egyenrangúak, semmi sem szavatolja, hogy a többségi nemzet nem gyakorol-e több vagy kevesebb erőszakot a kisebbséggel szemben, hisz az erőszak nemcsak bombázás lehet.
Az európai gondolatnak ugyanis az egyik alapköve az, amit az amerikai függetlenségi nyilatkozat és a francia forradalom okmánya úgy fogalmazott meg, hogy minden ember szabadnak születik, és egyenlő. Az egyik okmány megfogalmazójánál azonban egy évszázad kellett annak elismeréséhez, hogy a rabszolga is ember. A másik országban másfél évszázadnak kellett eltelnie annak elismeréséhez, hogy a nőnek is lehet szavazati joga. Addig azonban még nem jutottak el, hogy a nemzetállamokba beleépüljön az elv: a kisebbségi is szabadnak születik, és egyenlő. Márpedig tudjuk, mennyi veszély van abban a jelszóban, amely nem mindenütt ölti falfirka formáját, de ott él: Észtország az észteké, Szerbia a szerbeké.
Ezért veszélyes a nacionalizmus e mostani ébredezése. Jelenleg ugyanis a hatalom, a befolyás megkaparintása érdekében még megelégszik a migránsok vagy Brüsszel elleni lármázással, de holnap már a kisebbségek és más országok ellen fordulhat. Igaza van Danilo Kišnek: „A nacionalizmus elsősorban paranoia. Kollektív és egyedi.” Amikor pedig ez a paranoia az őrültségi roham fázisába ér, akkor már egymás torkának ugrasztja a népeket.
