Kőrösi Zoltánt olyan régóta ismertem, hogy nem is tudtam róla, hogy focista. Csak annyit tudtam, hogy író. Eljött Szabadkára, bemutattuk a könyveit. Ültünk Mirko könyvesboltjában, és az irodalomról beszélgettünk. Ez volt a ’90-es években.
Mindig smirglisen fogalmazott, úgy tűnt, szereti, ha megdöbbennek a kemény megfogalmazásokon. Úgy is tűnhetett néha, direkt csinálja, része az imidzsének, semmi kedve ahhoz, hogy jópofa legyen.
Most már tudom, hogy ez azért volt így, mert a focisták, ha írók, ilyenek. Történeteik, szóljanak akár orrocskákról, akár bánatos asszonyokról, szóljanak azokról az emberekről, akiket lakása ablakából kinézve meglát, megfigyel, mindig cselesek. Ha rúgnak, észre sem veszed. Utána fáj. Utána fájnak a mondatai, hogy leraktuk a könyvet.
Sokat beszélgettünk, mondhatnék ilyesmit, de nem volna igaz, viszont olvastam a könyveit, és ő figyelt a mondataimra, amelyeket könyvekben leírtam.
Nem tudom, mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor utoljára felnézett az osztrák égre. Mit gondolhatott a megjelenés előtt álló regényéről. Focista és író mivoltáról. Arról a keserű csokoládé hozzáállásról, amitől fájni tudtak a mondatai.
Bizonyos vagyok abban, hogy mindent összevetve, amit ötven felé össze lehet vetni, elégedett volt és elégedetlen. Azt akarta, hogy értékeljék, de magasról tett arra, hogy értékelik-e. Így cselezett ő a magyar irodalomban.
2013-ban a Kanizsai Írótábor díszvendége volt, éppen aznap egy fontos focimeccs is zajlott, tolni kellett a beszélgetést, hogy meg lehessen nézni a meccset.
Morózus volt, nyilván kikaptunk. De egyébként is ilyen lett volna, ha nem morózus, akkor ironikus, smirglis, szenvtelen.
Néha a vállamra csapott, és azt mondta, ne reméljem, hogy jobb lesz.
Egyik könyvének a hátulján ez áll: ,,Focizni mindig és mindenhol lehet, legfeljebb nem annyira élvezetes.” Ugye, tudod, hogy az élettel is pontosan így van, mondta hanyagul, arcán a szemölcs a mosolytól feljebb húzódott, ő pedig a vállunk felett elbámult a kanizsai teraszról a folyó irányába.
Legyen ez a búcsú, ez a kanizsai tekintet, az emlék pedig ez a délutáni hír, amely túl smirglis ahhoz, hogy el lehessen fogadni.
