2024. március 19., kedd

Merkel és az idő

A leghíresebb amerikai hírmagazin, a Time 1923-ban került először nyomdába. A Time közismert védjegye a piros keretes címlap lett. Megjelenése óta minden héten ugyanez a piros színű színes címoldal, a jellegzetes betűtípusos fejléc köszöntötte az USA, majd a kitárulkozó nagyvilág olvasóit. Évtizedek alatt vált a lap véleményformáló tényezővé. Milliós, angol nyelvet bíró olvasótáborának szolgáltatta a híreket, a kommentárokat; híres, hírhedt emberekkel készített interjúk által rendszeresen magyarázatot adott a világban történő események miértjeiről.

Tegyük hozzá: általában a vélt igazságról. A dolgok olyatén megvilágítása révén, hogy arra mindig gondosan ügyeltek, kinek a kezében van az a bizonyos lámpa, ami világít, és meddig illő és üdvös a homályos részletek felragyogtatása. Egyik hírszolgáltató médiummal kapcsolatban sincsenek illúzióim: legyen szó a hagyományos írott sajtóról, a hullámhosszokon sugárzottakról vagy a mostanában divatos internetes hírportálokról, ezerféle fórumról.

Mindannyiuk mögött valamilyen hatalom áll. Politikai és gazdasági érdekek kiszolgálói. Persze: pénzért teszik. Elég sűrűn, túl sokszor sűrűn, vagyis szinte minden esetben – nagyon sok pénzért. Ha valaki (valami) túlnő egy bizonyos neki megszabott lelki, szellemi nagyságrenden, ha kisgömböc módjára fölfuvalkodottan túlértékeli saját szerepét, az rendszerint küldetéstudat-hordozóként kezd tetszelegni először önmaga, aztán mások előtt, majd mint egy megfellebbezhetetlen prófétai nagyság kinyilatkoztatásokra ragadtatja magát.

A Time magazin kétségkívül fontos orgánum. Patinás. Kellő pénz és hatalom áll mögötte. Az USA egyik legrégebbi sajtóterméke. Ügyes emberek, rátermett zsurnaliszták írják az aktuális lapszámot hétről hétre. Jól szervezett szerkesztőségi csapat készíti az összes rovatot, és hogy profin végzik a rájuk bízott feladatot, azt az eladott példányszámok statisztikája láttatja.

Éppen emiatt tűnhet úgy, hogy most egy kicsit megkótyagosodtak önmaguk nagyságától. Pestiesen: túltolták a biciklit.

Hisz amint az Év Embereként a címlapjukra került Angela Merkel, Európában több tízmilliónyian szisszentünk föl. A díjat minden évben annak ítélik oda, magyarázták gyorsan, akinek személye leginkább foglalkoztatja a közvéleményt. A nagy átlagosnál valamelyest behatóbban ismerem a történelmet. Emiatt, ha az indoklás igaz lenne, 2016-ban is tudnám kicsoda James F. Byrnes, akit pont hetven éve ért az Év Embere megtiszteltetés. (A Wikipédia sem foglalkozik vele…) Ugyanígy ismerném Szung Mej-linget (1931), Mohammed Mossadegh-et (1951), John F. Dullest (1954), nem beszélve Peter Ueberroth-ról, aki 1984-ben került a decemberi Times címlapjára…

Folytatható lenne a sor, de én, a közép-európai, magyarként már attól is visszahőköltem, hogy 1938-ban Adolf Hitlert érdemesítette az amerikai lap, és utána két ízben meg Sztáliné lett a címlapfotó dicsősége! (1939 és 1942.) Akkoriban megkérdezhették volna a lengyel népet vagy a finneket: nekik vajon mi a véleményük az Év Embere titulusról? Nagyjából azt válaszolták volna, amit ma én.

Hogy a Times Év Embere díj jobbára csak az amerikaiak szája íze szerinti kitüntetés. Belterjes ellentételezés. Az ottani politikacsinálók trükközése. Tematizálják a közbeszédet, és utána kiosztanak pár plecsnit. Így válhatott az Év Emberévé 2011-ben az arctalan Tüntető. Az „arab tavasz” tüntetője, a Moszkva központjában randalírozó „demokráciát féltő” fékek és ellensúlyok népe vagy a görög pénzügyi válság miatt zavargók tömege. Kilóg a lóláb, ugye? Mert ha mondjuk, a CIA ügynökei ügyetlenebbek, és az „arab tavasz” néven elhíresült közel-keleti konfliktussorozat elmarad vagy lecsillapodik, ma nem tolakodna milliónyi migráns Európába. Nem kellene a végletesen meggyengített Európa Unió szétzilálásához asszisztálni. És Angela Merkel kancellár asszony vállát sem kellene megveregetni, amiért az amerikai érdekek mentén a jövevények előtt szélesre tárta az ókontinens bejárati kapuját.

Nincs új a nap alatt.

A Times mérhetetlen cinizmusát – mi magyarok – éppen hatvan évvel ezelőtt már megtapasztalhattuk. 1956 végén ugyanis A Magyar Szabadságharcos lett az Év Embere. Még ma is élnek közöttünk, akik akkor Amerikához, a Nyugathoz fohászkodtak, hogy küldjön segítséget a pesti utcákon harcolóknak. Washingtonban is hallhatták Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédét.

A szuezi válság, a kőolaj világpiaci árának alakulása fölülírta a Nyugat finomra hangolt erkölcsiségét. A magyarok kérése süket fülekre talált. A süket csönd mögött viszont munkált a szégyen. Bűntudatukból eredendően került a pesti srác gépfegyveres képe a Times címlapjára.

De ez valószínűtlenül régen volt. A múlt század közepén. Meglehet akkoriban még volt bűntudatuk.

Ma már nincs. Csak Év Embere celebdíj van. Cinkos összekacsintás. És a süllyedő világunk romhalmazain az eladott példányszámok statisztikája.