2024. április 26., péntek

Megszólalni másfél évtized után

Tizenöt éve van jelen a polgári nevelés és a hitoktatás tantárgy az iskolákban. Tizenöt év alatt nem készült felmérés, hogy egyiket vagy másikat hány gyerek választja, lévén kötelezően választható tantárgyakról van szó. Ahogyan arról sem beszélt eddig senki sem, hogy ezeknek a tantárgyaknak miben áll a jelentőségük, miért van szükség a polgári nevelésre az osztályfőnöki órák mellett, hiszen a témák hasonlóak lehetnek, vagy miért jó az iskolában is hittanórákat tartani, ha a plébániákon úgyis járnak hitoktatásra a gyerekek, egyáltalán milyen végzettségű tanárok adják elő ezeket a tantárgyakat. Mindezek a kérdések a tizenöt év alatt nem kerültek előtérbe.

Most pedig megszólalt a közvélemény, a tanárok, az egyház. Az oktatási miniszer javaslata után. Szerinte ugyanis a diákok túlterheltek, s a racionalizáció céljából e két tantárgy oktatását 12 évről 4 évre kellene csökkenteni. Már csak azért is, mert egyrészt a hitoktatás tantárgy véleménye szerint megosztotta a diákokat, s ehelyett inkább egy toleranciára nevelő tantárgyat kellene létrehozni, másrészt hiányzik a szakkáder ezeknek a tantárgyaknak az előadásához.

A tanárok, hitoktatók, a tartományi titkárság, az egyház felemelte a szavát a miniszter javaslata ellen. Ám ez a javaslattevés valamire mégiscsak jó lehetett: hogy végre elinduljon e tantárgyak kapcsán a kommunikáció, és kiderüljenek azok a hiányosságok is, amelyeket orvosolni kellene: most ugyanis hallhattuk a tanároktól, hogy hiányoznak a tankönyvek, hogy a tanterv is lehetne jobb, hogy a diákoknak, bár a visszajelzések szerint szeretik a polgári nevelés/hitoktatás órákat, sokszor ezekre vagy a nulladik vagy utolsó utáni pluszórában kell beülniük, hogy kellenének képzések... De hallhattunk arról is, hogy a polgári nevelés órákon a diákok hasznos gyakorlati tudásra tehetnek szert, vagy hogy az iskolai hitoktatás olyan elméleti tudást adhat, amelyre a plébániákon tartott hittanórákon ráépülhet a gyakorlati tudás.

Erről eddig senki sem beszélt. Sem a problémákról, sem az eredményekről. Legalábbis nem úgy, hogy az eljusson a nyilvánossághoz vagy az illetékesekhez. Amikor e tantárgyakról kérdeztük a tanárokat, hitoktatókat, akkor nehezen jutottunk el a válaszokig. Főleg az utóbbiak esetében. Nem kevesebb mint négy hitoktatótól is azt a választ kaptuk, hogy elöljáróik szerint nem illetékesek a válaszadásra. Újságíróként értetlenül és megdöbbenve álltam az ilyen szintű elzárkózás előtt. Azután több nap után mégis megtört a jég, s amellett, hogy a hitoktatók nyilatkozhattak, a hagyományos egyházak és a különböző hitközségek is közleményben adtak hangot felháborodásuknak.

Mert beszélni kell. Lehetséges, hogy nem lesz foganatja a panaszkodásnak, a segítségkérésnek vagy a dicsekvésnek sem az arra illetékes szerveknél, de a hallgatás légüres térbe helyez, és azt a látszatot keltheti, hogy amiről nincs szó, az nem jelentene hiányt akkor sem, ha nem létezne.