2024. április 26., péntek

Minden új esztendő új lehetőség

Lehetetlen megjövendölni a kő, a fa, az ember sorsát, tartja az indiai bölcselet, mégis évezredek óta előszeretettel fürkésszük a jövőt. Nem kell elmélyülni Nostradamus, Vanga, vagy más neves látnok előrelátásaiban ahhoz, hogy az új esztendő küszöbén Európát – és magunkat is benne – féltsük a muszlim szélsőségesektől, hogy rettegjünk a többek szerint már folyamatban levő harmadik világháborútól, újabb betegségektől, természeti csapásoktól és katasztrófáktól. „Azért borzasztó látni, hogy a világban egyre jobban felerősödik hol a terror, hol a bosszú, fölösleges viták, egymás „tépése”” – mondja Jókai Anna író.

(Ótos András felvétele)

(Ótos András felvétele)

Számvetések ideje az esztendőforduló, esélyek, lehetőségek latolgatásáé, ám az épp lecsengett 2015 történéseire nem alapozható derűlátás. Nehezen hihető, hogy véget lehet vetni a világban dúló háborúknak, esztelen öldökléseknek, hogy talpra tud állni a menekültáradattól és terrorfenyegetettségtől megrogyasztott Európa, hogy a világot vezető politikai elit képes jobb, emberségesebb, de létünket, kultúránkat is védő válaszokat adni a felmerült kérdésekre. Az elmúlt esztendőben kiderült, azok, akiket rangjuk és befolyásuk miatt okos, tudatos vezetőknek hittünk, válsághelyzetben gyakran bizonytalan, rossz döntések sorát hozó emberek.

Olyan nyitott kérdéseket hoztunk az óesztendőből, mint: egyben marad-e az unió, tovább éltethető-e ez a békét, jobb létet hozó álom, vagy darabjaira hullik a külső, belső nyomás alatt, és új időszámítás kezdődik kontinensünkön. Nem vagyunk jövőbelátók, de nagyon úgy fest, hogy az előttünk álló időszak nagy kihívásokkal lesz teli. Pozitívakkal is, negatívakkal is. Amíg a technológia villámgyors fejlődést jegyez, s amíg a világ jobbik fele a természet megóvására, környezetünk méregtelenítésére, egyáltalán a Föld, és az emberi értékek megőrzésére törekszik, addig gyalázatos méreteket öltött a rombolás. Sikerül-e idén megfékezni az Iszlám Állam-féle barbárságot? Mentőövet találni a közel-keletieknek, ami mérsékelné az ó-kontinensre nehezedő menekültáradatot is? Hogyan kerülhetünk ki ebből a helyzetből?

Szakemberek szerint a világgazdaság alakulása meghatározza majd az év eseményeit, sőt át is rendezheti azokat. Az viszont bizonytalan, hogy milyen fegyveres konfliktusok robbannak ki a világban, az elnökválasztás után milyen irányt vesz az amerikai–orosz viszony. Az új év kérdése, sikerül-e visszaállítani az államiságot Szíriában, illetve Irakban, milyen jövőképet tudnak felmutatni az onnan érkező menekülteknek. Arra senki sem számít, hogy ebben az évben megszűnne az Európát érintő migrációs hullám. Sőt, vannak, akik elképesztő: 30 millió főről beszélnek, akik idén vagy a közeljövőben ideérkeznek. Jelentős részük nyilván a biztonságosabb útvonalat választva, Szerbián halad majd át. Ha eltúlzottak is ezek a becslések, biztos, hogy Európa életvitelét megpecsételik. Gondoljunk csak a szilveszter éjszakáján Kölnben történtekre. Ezer fős tömeg köpött az európai értékekre, félemlítette meg a „befogadó” lakosságot a csaknem ezeréves történelmet átélt, a világ egyik legdélcegebbnek számító templomtornya, a neves dóm színfalainál. Mintha távolodnánk a tegnap még szilárdnak tűnt világtól, attól az időtől, amit a három éve elhunyt Mirko Kovač író úgy fogalmazott: az idő, ami mind inkább távolodik.

Már csak ezért is a kihívások éve lesz 2016.

Szűkebb hazánkat illetően: választások elé nézünk. Az eredménytől függ, milyenek lesznek hétköznapjaink, hogyan alakul életünk. Nincs nagy kilátás gazdasági felélénkülésre. Úgy tűnik, nem kap több pénzt az oktatás, pedig ez szavatolhatna némi biztonságot és megtartó jövőképet ezen a tájon. Segíthetne a jelenleg peremre szorult társadalmi rétegek felzárkóztatásában, és olyan szakemberek, értelmiségiek kineveléséhez járulna hozzá, akik itthon teremtenének megélhetést maguknak. De ugyanígy nem jut megfelelő összeg az egészségügynek sem, a kiképzett szakemberek kivándorlása megállíthatatlannak tűnik, miközben olyan alapvető hiányosságok tapasztalhatók az egészségügyi- és gyógyszerellátásban, amelyek már-már a legszegényebb afrikai országok helyzetét idézik. A valós gazdasági fellendülést elősegítő infrastrukturális fejlesztések továbbra is késnek, talán a Belgrád–Budapest vasútvonal megépítése változtat majd ezen a borúlátó jóslaton.

S közben még csak szó sem esik az évről évre súlyosbodó demográfiai válságról, arról, hogy a képzett, dolgozni tudó szakemberek külföldön keresnek jobb megélhetést, milliók vették kezükbe a vándorbotot, családok hullanak szét emiatt.
A nyugdíjkorhatár emelésén kívül más megoldás nem körvonalazódik a társadalombiztosítás rendezésére. Szó sincs családi otthonteremtési támogatásról, mint például Magyarországon, ahol a kormány jelentős összegekkel ösztönzi a fiatal párok otthonteremtési igyekezetét, megoldást keresve egyben a demográfiai válságra, ellenszert keresve az elvándorlásra, nem utolsósorban serkentve az építőipart.

Sorainkban sem kicsi a tét. Maradunk-e annyian, hogy ne váljon kérdésessé az oktatás megszervezése, vagy kulturális-közösségi meglétünk idén, jövőre és azután? Kulcsfontosságú, hogy a bizalmat gerjesztő és reményt adó 50 milliárd forintos anyaországi támogatást sikerül-e úgy elosztani, hogy az érdemben javítson a vajdasági magyar emberek kilátásain, életvitelén és megtartó erő legyen a szülőföldön maradásukban. Hatalmas összegről van szó, hatalmas lehetőségről. Tudunk-e vele élni? Tudunk-e előrelépni, vagy megmaradunk az erőt, energiát felőrölő szélmalomharcban?
Új év, új remény?