Takács Károly 1910-ben született Budapesten. Gyerekkora óta a céllövés volt a szenvedélye, ezért az elemi iskola befejezése után szülei a honvédtiszthelyettes-képzőbe íratták. A stratégia kevéssé érdekelte, annál inkább a lövészet, melyet a Honvéd Tiszti Sportegylet versenyzőjeként űzött. A kor szokásainak megfelelően több más sporttal is megismerkedett, remek sprinter volt, ügyesen síelt, és megismerkedett az ökölvívással és a súlyemeléssel is. Tehetsége leginkább a céllövészetben nyilvánult meg. Kedvenc fegyverével, a pisztollyal ért el igazán kimagasló eredményeket, úgy tartották, ő volt a honvédség legjobb céllövője, ennek ellenére – mivel nem volt tiszti rangja – a válogatottba sokáig nem kerülhetett be.
Változást az 1936-os berlini olimpia hozott. Meglepetésre a sportlövészet érmeit német és svéd altisztek szerezték meg, míg az addig favorizált főtisztek üres kézzel voltak kénytelenek hazatérni. Sok más országhoz hasonlóan Magyarországon ezt követően nyílt meg a válogatottság kapuja az altisztek, így az őrmesteri rangot szerző Takács előtt is. Karrierje azonban nem sokkal később kis híján véget is ért, ugyanis 1938-ban egy hadgyakorlaton egy véletlenül felrobbant gránát leszakította a jobb kézfejét. Ezt követően mindössze néhány hónap alatt megtanult bal kézzel írni és lőni. Hamarosan kiderült, hogy bal kézzel pontosan ugyanolyan ügyesen bánik a pisztollyal, mint jobbal. 1939 áprilisában megnyerte a hazai válogatóversenyt, majd szeptemberben Luzernben a gyorstüzelőpisztoly-csapat tagjaként világbajnokságot nyert. A következő évben megszerezte első országos bajnoki címét, amit egyéniben és csapatban 1960-ig további 34 követett. Sikereinek egyik titka a rendkívül kemény edzésmunkája volt. Az időjárási viszonyoktól függetlenül képes volt órákig gyakorolni a lőtéren a célra tartást és a lövést. Sőt, míg a legtöbben csak nyugodt körülmények között tudtak edzeni, ő gyakorlásai során szándékosan maga köré gyűjtötte barátait, megkérte őket, zajongjanak, hangoskodjanak, teremtsenek versenyhangulatot. Így tudta magát képessé tenni arra, hogy bármilyen körülmények között megőrizze nyugalmát. A második világháború idején frontszolgálatot teljesített. Nem törte össze az 1940-es és a ’44-es olimpia elmaradása sem. A béke beköszöntével tudatosan kezdett el készülni az 1948-as londoni ötkarikás játékokra.
Londonban a gyorstüzelő pisztoly kategóriájában az első versenynapot követően világossá vált, hogy csak három céllövőnek van reális esélye az aranyra. Az 1936-os olimpia bajnoka, a svéd Torsten Ullman, az argentin Enrique Diaz Sáenz Valiente és Takács holtversenyen állt az élen. A második nap a magyar versenyzőnek az utolsó sorozatban véletlenül még a célra tartás előtt elsült a fegyvere. Ekkor az argentinok óvást nyújtottak be. Hosszadalmas vita következett, sokáig nem lehetett tudni, mi fog következni. Egyedül Takács maradt teljesen nyugodt, egy arcizma sem rándult, s a kínos várakozás közben kitartóan gyakorolta a célzást. Végül megszületett a zsűri döntése: a magyar versenyző újra lőhetett. Ilyen körülmények között a legtöbben a céltáblát sem tudták volna eltalálni, ő azonban mind az öt lövésével a 10 pontot érő körbe lőtt, s ezzel világcsúcsot jelentő eredménnyel megnyerte az olimpiát. Hidegvérével is ámulatba ejtette a világot, azzal pedig még inkább, amikor az aranyérem átvételét követően tárcájából elővette, majd felolvasta az előző este gondosan megírt győzelmi nyilatkozatát.
Az elkövetkező négy évben folytatta a kemény edzésmunkát. Nyugalmát és magabiztosságát igyekezett átadni tanítványainak is, elsősorban Kun Szilárdnak, aki az 1952-es helsinki olimpián mestere egyik legnagyobb vetélytársának számított. A közvélemény címvédést várt Takácstól, aki némi meglepetésre az első versenynapot csak az ötödik helyen zárta. Mindez cseppet sem zavarta meg nyugalmát, és jó szokása szerint este előre megírta győzelmi beszédét. Magabiztossága átragadt tanítványára is. Kun nyújtotta ugyanis a második nap legjobb teljesítményét, és 578 körrel a második helyen végzett. Szép teljesítmény volt, mégis egyetlen körrel elmaradt mesterétől, aki, miután nyakába akasztották az aranyérmet, már rutinos mozdulatokkal vette elő a beszédét…
A következő években sorban nyerte az országos bajnokságokat. Habár már negyvenes évei közepén járt, továbbra is a világ legjobb sportlövői között tartották számon. 1955-ben a bukaresti Európa-bajnokságon a sportpisztolycsapattal bronzérmes lett. Az 1956-os melbourne-i olimpián a nyolcadik helyen végzett. A szerény eredmény sem törte le, folytatta a kemény edzéseket, aminek meg is lett az eredménye, hiszen két évvel később a moszkvai világbajnokságon a hadi pisztoly kategóriájában a csapattal és egyéniben is bronzérmes lett. További két évig versenyzett aktívan, majd 1960-tól a Budapesti Honvéd sportlövőszakosztályának edzőjeként és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia sportlövő tanáraként dolgozott. Tanítványai között volt Hammerl László, az 1964-es tokiói olimpia bajnoka is. Takács Károly 1976-ban halt meg Budapesten. Élete során több elismerésben részesült, 2000-ben pedig az évszázad magyar sportlövőjének választották.
