Emelt fővel emlékezhetünk

Hetvenegy évvel ezelőtt, 1944 őszén 53 csantavéri magyar tűnt el, s soha nem tért vissza otthonába, családjához. Eddig senki sem beszélt erről a véres őszről, tavaly azonban emlékművet állítottak a helyi temetőben ennek az 53 áldozatnak, a Magyar Nemzeti Tanács és a szabadkai önkormányzat támogatásának köszönhetően. Tegnap, halottak napján a Vajdasági Magyar Szövetség szervezésében helyezték el az emlékműnél a kegyelet virágait.

Utcai Róbert atya alkalmi imájában elmondta, a háború mindig rossz és borzalmas.

– Mennyire embertelenül bántak ezekkel a mártír papokkal és férfiakkal, csupán azért, mert nem értettek egyet az ideológiával, azokkal, akik hatalmon voltak. Jó, hogy mi gondolunk rájuk, azokra, akik embertelen körülmények között végezték.

Pásztor István, a VMSZ elnöke alkalmi beszédében elmondta, a temetőt járva szeretteinkre emlékezünk.

– A vajdasági magyar közösség számára az elmúlt hét évtized különösen fájdalmas volt. Azokra is emlékeztek azonban, még ha nem is volt szabad, akik ideológiai alapon, nemzeti hovatartozásuk miatt kerültek halálsorba. Köszönet mindenkinek a kollektív emlékezés fenntartásáért. Ez a kollektív emlékezés teremtette meg a lehetőséget, hogy ma emelt fővel emlékezhetünk. Megtettünk közösségileg mindent, hogy a bűnök napvilágra kerüljenek. Eljutottunk odáig, hogy létrejött a történész vegyes bizottság, amelynek munkája hamarosan befejeződik, és napvilágra kerülhetnek az eredményei. Tavalyelőtt a két kormányfő, tavaly pedig a szerb kormányfő hajtott fejet Szabadkán az áldozatok előtt. Ez a bizonyítéka annak, hogy az igazság mindig nyilvánosságra kerül. A megbékélési folyamat vége felé járunk. Marad az emlékezés, a megérthetetlen tényekkel való szembesülés, de talán a megnyugvásról is beszélhetünk majd – mondta a VMSZ elnöke.

Kozma Boldizsár a hozzátartozók nevében kiemelte, tavaly, amikor emléktáblát állítottak, úgy érezte, teljesítette kötelességét édesapja felé, akit elhurcoltak, és aki soha nem tért haza. Rájött, hogy ez nem így van.

– Ez csupán egy tábla, egy kő. Az a fontos, hogy kik azok, akik itt állnak körülötte. Kötelességünk mesélni, éltetni a múltat. Legyen ez egy kő, ahol eszünkbe jut, hogy nem kell, nem szabad hallgatnunk – mondta Kozma Boldizsár.

A megemlékezés végén a megjelentek elhelyezték a kegyelet virágait.

„ÉRTÜK LOBOG A GYERTYA”

Huszonkettedik alkalommal emlékeztek meg a bajmoki Akácfa Emléktemetőben a hetven évvel ezelőtt ártatlanul kivégzett 252 bajmoki és környékbeli magyar, német és horvát áldozatról.

– Az áldozatok emlékezete soha nem halványulhat el, nincsenek egyedül, velük vagyunk lélekben. Kedves hozzátartozók, közéletünk jeles képviselői, egyházi személyek, bajmokiak, megemlékezők határon innen és túlról, tisztelettel köszöntöm Önöket. Jelenlétük a folytonosság bizonyítéka, egyben mély tisztelet az ártatlan áldozatok előtt – mondta üdvözlőbeszédében Janó Aleksandar, a bajmoki Dózsa György Magyar Művelődési Központ ügyvezető elnöke.

A harangot minden évben egy áldozat hozzátartozója kondítja meg, idén Molnár Matild tett ezt meg.

Pilinszky János versét Bálint Lukács Mónika adta elő, majd a Dózsa György MMK népdalokat adott elő, ezután pedig egy történelmi áttekintést hallgathattak meg a jelenlévők arról, mi is történt Bajmokon és ebben a térségben 71 évvel ezelőtt.

A Vajdasági Magyar Szövetség nevében Bunford Tivadar, a párt szabadkai városi szervezetének elnöke mondott ünnepi beszédet, aki elmondta, az emlékezés és a kegyelet hozta ide az embereket.

– Halottak napja van. A család és a társadalom egyik legbensőségesebb ünnepe. Mindannyiunké, hiszen mindannyiunknak vannak halottai. Életük csak velük lehet teljes, mert a múltban ők is részesei voltak ennek a közösségnek. Az esztelen, értelmetlen halál és a bölcs, közösségéért tenni akaró ember ma együtt van itt jelen, hogy emlékezzen az ártatlanul kivégzett áldozatokra. Ma értük lobog a gyertya lángja, rájuk emlékezünk a kegyelet napján. Emléktáblájuk mellett lehajtott fővel, csendben megállunk – mondta Bunford. – Ez az emléktemető, amelyben több mint 250 ártatlan polgár fekszik, az 1944-es délvidéki vérengzésekben elesetteknek állít örök emléket. Emléktáblákkal, melyeken a család fájdalmát láthatja a jelenlévő, azzal a jövőnek szóló figyelmeztetéssel, hogy mindenki tegyen azért, hogy az ehhez hasonló események soha ne ismétlődhessenek meg – tette hozzá Bunford Tivadar.

– Ezek az emberek, akik életükkel fizettek azért, mert magyar, németek, horvátok voltak, mindannyiunk halottjai. Ezért ugyanúgy kell emlékeznünk rájuk, mint saját családtagjainkra – mondta a VMSZ szabadkai elnöke.

A BOSSZÚ NEM LEHET A JÖVŐ ZÁLOGA

A hagyományoknak megfelelően, tegnap délután Szabadkán, a Zentai úti temető 44-es parcellájánál, a Vergődő madárnál is megemlékeztek az 1944-es délvidéki vérengzések szabadkai és környékbeli áldozatairól. Szekeres Lászlónak az 1990-es első megemlékezésen elhangzott szavait, amelyeket mindössze 15 jelenlévő előtt mondott el akkor, most Némedi Imre idézte.

– Tisztelt Egybegyűltek! Nagyon szomorú hely ez. Ma mindenszentek napját ünnepli a hívő világ, holnap halottak napja lesz, amikor elhunyt rokonainkra, ismerőseinkre, felebarátainkra emlékezünk majd, és megadjuk a nekik járó tiszteletet. Az idén ez a megemlékezés lényegesen különbözik a korábbiaktól. Elérkezett végre az az idő, amikor más halottainkkal együtt nyilvánosan beszélhetünk azokról is, akikre évtizedeken keresztül csak titokban lehetett gondolni, akik egy rettenetes és értelmetlen háború befejező szakaszában lelték nem várt halálukat. Megnyugtató érzés, hogy most felidézhetjük emléküket. Hinnünk kell, hogy ez annak a jele, hogy ha döcögve is, de egy demokratikus alapokon nyugvó jogállam, egy toleráns, racionális társadalom felé haladunk. Nem vagyunk mi jobbak, de rosszabbak sem másoknál. Amíg közös múltunkról nem kezdődik a tiszta, egyenes beszéd és párbeszéd, addig a szégyenbélyeg a homlokunkon marad. Pedig az Emberi Jogok Nyilatkozata nem ismer bűnös népet. Mi sem a népeket hibáztatjuk, akiknek a nyelvén a tettesek kivégzési parancsokat osztogattak. A bosszú és az ellenbosszú láncszemei egymásba kapcsolódva évszázadokra rabokká tehetnek egymás mellett élő népeket. A bosszú hosszú rozsdás láncát egyenlő erő, a megbocsátás ereje szakíthatja csak el. Nem élhetünk úgy, hogy elhitetjük magunkkal, elődeink történelméhez nincsen semmi közünk. Aki a jót és dicsőt vállalja nemzete történetéből, annak szembe kell néznie a népe nevében elkövetett rosszal és galáddal is. Miközben fáj és éget 1944 ősze, a keserűség könnyei ne homályosítsák el szemünket. 1942 telét sem felejthetjük el, miként nem felejthetjük el Dachaut, Mauthausent, Auschwitzot és Jasenovacot sem. Nem, nem azért, hogy kései generációk bűntudatot érezzenek régmúlt gaztettekért. A jövő nem bűntudatot, hanem felelősségtudatot kíván tőlünk. Béke övezze halottaink sírját, béke és megértés uralkodjon közöttünk – olvasta fel Szekeres akkori szavait Némedi.

A tegnapi megemlékezés folytatásban Füst Milán Halottak éneke című versét Basity Gréta adta elő, Katarina Firanj Groblje című versét Ivana Vukovtól hallhatták az egybegyűltek, majd Lévai Tamás német nyelven szavalt. Ezt követően néhány áldozat nevét olvasta fel Némedi Imre, majd ökumenikus istentisztelet következett a római katolikus, a református, evangélikus egyház és a szabadkai zsidó hitközség képviselőinek koncelebrálásával.

Az áldozatok hozzátartozói nevében a lélekharangot Tóth Mátyás kongatta meg.

Ünnepi beszédet mondott Maglai Jenő, Szabadka város polgármestere.

– Sajnos a történelmi események viharaiban nem egyszer fordult elő a mi tájainkon is, hogy az emberek erőszakos halál áldozataivá váltak. Tavaly volt 70 éve, hogy itt Szabadkán a szörnyűségek megtörténtek. Hét évtized nem rövid idő, de történelmi léptékkel mérve nem is hosszú. Ennyi időre volt szükség, hogy a hivatalos állami szervek elismerjék a tényt, miszerint nem létezhet kollektív bűnösség egyetlen nemzetre, népcsoportra nézve sem. Szembe kellett végre nézni a történelmi tényekkel, nem lehetett elkendőzni a tömeggyilkosságokat, bármilyen kellemetlen is azok megtörténte az államapparátusra nézve. A bosszú, soha se volt és lehet a jövő záloga és reméljük okultunk, okult mindenki. A megemlékezés végén a megjelent politikai pártok, civil szervezetek, művelődési egyesületek, az önkormányzat, a szabadkai magyar főkonzulátus és számos magyarországi település képviselői elhelyezték a kegyelet virágait történelmünk nehéz pillanataiból. Hiszen, a bosszú napjaiban 1944 őszén történtek azok a szörnyű vérengzések, amelyek során itt Szabadkán végeztek ki 978 áldozatot, Szabadkáról és 12 településről elhurcolt honfitársunkat. Félő, hogy ez a számadat a folyamatos feltáró munka során tovább növekszik majd. Nekünk azonban nem kizárólag a számadatokkal kell foglalkoznunk, hiszen egy áldozat is sok lenne. Nekünk az áldozatok emlékével és az emlékhely megőrzésével kell foglalkoznunk, hogy ne vesszen el, ne fakuljon meg egy fájdalmas történelmi esemény emléke mindaddig, míg Szabadka és a szabadkai magyar közösség létezik. Emlékeztessen bennünket, hogy mit hozhat magával a gyűlölet, a kizárólagosság, a kirekesztés politikája és az elborult társadalmi elmeállapot. A közösség eltökéltségét és kitartását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kitépett és meggyalázott emlékművet visszaállítottuk eredeti állapota, és nagy odafigyeléssel óvjuk és őrizzük. Nem sikerült és ezután sem fog sikerülni kiszorítani a közösség szívéből és lelkéből az ártatlan áldozatokra való emlékezést. A mi kötelességünk a kegyelet megadása és ez elsősorban lelkiismereti kérdés. A lélekből fakadó nemes kötelesség, kötelesség, mert a szeretet és a kölcsönös tisztelet vezérel. Városunk lakóinak közös gyásza ez a nap és ezt ápolva mondhatjuk kegyelettel városunk jóérzésű polgárai nevében, hogy nyugodjanak békében ártatlan áldozataink – mondta Szabadka polgármestere.

A megemlékezés végén a megjelent politikai pártok, civil szervezetek, művelődési egyesületek, az önkormányzat, a szabadkai magyar főkonzulátus és számos magyarországi település képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait.