Járom a főutcát, terasz terasz hátán, nemcsak az utcán, hanem az udvarokban is. A kávézók, a népszerű „kafityok” sorát a fogsort csúfító odvas fogként töri meg egy-egy méregdrága sportcipőket kínáló kirakat, pékség, fagyizó. Az asztalok fölött napernyők, a legtöbb helyen már vízporlasztóval hűtik a levegőt, így csalogatják a vendéget, meg kellemesen halk zenével. Mintha az egész utca egyetlen egybefüggő kocsma lenne. De nem az, hanem alkalmi megállók sora, ahol ismerősök leülnek egy italra, néhány szóra, fizetnek és továbbállnak.
Fotó: Gergely József
A kocsma valami más, tudom, mert kijutott nekem belőlük. Nagyapám gyakran szalasztott a Tűzoltókhoz vagy a Juhász-kocsmába, ha odahaza elfogyott a pálinka, kétdecis üvegben vittem haza az italt, mesterember volt az öreg, adott magára és a munkájára, bár az is meglehet, hogy csupán két decire elegendő pénz volt az almárium fiókjában. De a kocsmárosok is adtak magukra és a közösségi szabályokra. Nemcsak akkoriban, hanem korábban is. Az egyik szomszédos faluban például már a XIX. század elején a Nagykocsma mellett két német és egy-egy magyar meg bunyevác kocsma működött, de a nyelvi elkülönülés ellenére egységesen betartották, hogy vasár- és ünnepnapon a szentmise ideje alatt nem szolgáltak föl szeszes italt, illetve nyáron este 11, télen 10 órakor véget vetettek a táncmulatságoknak. Igaz, ezt az elöljáróság rendelte így számukra komoly pénzbüntetést helyezvén kilátásba a szabályszegőknek.
Gyermekkoromban apámmal nagy sétákat tettünk a falunk határában, és bármelyik irányból, akármelyik utcán tértünk vissza, mindig útba esett egy kocsma, amely közelségét már messziről jelezte az ajtaján kiáramló jellegzetes szag. Ebben a szagban, egymáshoz harmonizálódott a fáradt olajjal fölmázolt padló, a savanyú bor, a dohányfüst, a falpenész – ilyen áporodott levegővel, amelybe én beleérzem a kocsmákban elfogyasztott cocták szamócának képzelt aszfaltszagát, máshol nem lehet találkozni. Nekem egy dohos várpince előtt még sikerült ráfutnom, ám abból már hiányzott a szamóca.
A kocsma, vagy korcsma, ahogy az 1893 és 1900 között megjelent Pallas Nagy Lexikona jegyzi, akkoriban Magyarország egyik legelterjedtebb üzleti ágának számított, és a szolgáltatást nyújtó ágazatok közül a legtöbb személyt foglalkoztatta.
A kocsma kétségkívül kultikus hely volt, nem csupán a törzsvendégek vagy alkalmi látogatók tekintetében, hanem írókat, festőket megihlető, sajátos légkörű intézményként. Sokan megénekelték a kurta és egyéb kocsmákat, fogadókat, kávéházakat, sörözőket, éttermeket. Köztük talán ismeretlen Berényi János Európa–kocsma ivójában című, 1932-ben közölt, következő kezdetű verse: Négy avas fal girhes vállán / ferdehátas zsindelytető: / mintha rajta minden éjjel / száz lidérc taposna: / süppedezve, roskadozva / vásárhozó országútnál / furcsa nevű fogadó vár: „Európa-kocsma”.
Viszont nem volt minden kocsma ilyen lepusztult, mint a Berényi által vizionált. A legtöbb valami módon kultikus hely volt, Bözsi néni bögrecsárdája, ahol a dobkályhán melegedett a forralt bor, ugyanúgy, mint az Aranybika étterme, ahol frakkos főpincér felügyelte diszkréten a kiszolgálást, és kenyereslányok meg pikoló sörökkel megrakott tálcákkal egyensúlyozó pincértanoncok cikáztak az asztalok között. Ezen kultikus helyek között vannak legendás vendéglők, a maguk legendás törzsvendégeivel és ugyancsak legendás főuraival, vagy éppen berendezésükkel.
Nem kell messze mennem, elég szülőfalum ma már nem létező Aranyhordójáig. A templomdomb tövében álló épület árnyas teraszán a szombat esti dorbézolás következményeit enyhítendő vasárnap délelőtti kávé és konyakkezelés már önmagában rituálénak számított. A szerény berendezésű teraszról a terembe lépve a polgári aranykor dekorációja fogadta a vendéget: a letaglózó előkelőség. Terebélyes kristálycsillárok, a bordó bársonyfüggönnyel elválasztott szeparékban diszkrét falikaros megvilágítás, elegáns, gyors, kedves, de nem bizalmaskodó pincérek, a bejárat mellett cigányzenészek, mint akik a múlt század harmincas éveiből ragadtak volna ott cimbalmukkal, hegedűikkel. Csendesen muzsikáltak, nem mulatott, nem dorbézolt senki. Mert akkoriban helye volt a lerészegedésnek, helye a kártyázásnak, helye a táncnak, és nem utolsósorban helye volt a bundáskenyér-evésnek. Ez utóbbi vendéglőben ingyen zsíros kenyér is járt az ital mellé, vagy savanyított főtt tojás, máshol sóban pácolt szardínia, de azért már fizetni kellett, ám esténként bár egyszer elhangzott a Metro együttes A dohányfüstös terem című kocsmadala: Fel a fényhez dohány sűrű füstje száll, / körben szótlan párok bort vagy feketét isznak. / Nem messze tőlem ül két festett szemű lány, / csak az ajtót nézik, biztos valakit várnak, vagy a Lökd ide a sört a legendás Fonográf előadásában, miként a Beatrice 8 óra munka című remekműve is.
Az új idők új szele nem csupán a gyermekkorom meghatározó kocsmaszagát vitte magával valahová a vendéglőkből, hanem a bársonyfüggönyöket, a hozomra is adó frakkos főpincéreket, a csillárokat, Zemankó Rudolf fehér inges, fekete mellényes cigányait cimbalmostól, a szakmát tanult fölszolgálókat, a savanyú borokat és fogpaszta ízű coctákat, a lehetetlent nem ismerő tulajdonosokat, akik eltörölték a „nincs” fogalmát, a vendég óhaját leleményesen teljesítették, a szél elsodorta a biliárdasztalokat, az intim szeparékat, az eleganciát és diszkréciót, a bensőséges beszélgetéseket, a ko(r)csma VARÁZSÁT, és nem utolsósorban az egykori Hubai-kocsmát tovább működtető Cene Andris bácsit, aki nehezebb napokon egy-egy kör ital fölszolgálását követően maga is lehúzott egy kupica gyomorkeserűt (értsd: pelinkovácot), és az éjszaka előrehaladtával a kitartóbb vendégeknek csak intett az asztala mögül, hogy immár önkiszolgálás van érvényben, de éberen húzta a reckákat papírjaira, és a számla asztaltársaságra szólt, nem aprózta el az italok árának behajtását.
Volt, nincs, eltűnt a kocsma kultusza és legendája. Minap olvastam, hogy egy kultúra gyökérverése akkor kezdődhet, ha az a bizonyos kultúra bár 25 évet megélt. A kocsmakultúra története sok-sok negyedszázadot túlélt, végül elvirágzott, pedig egyaránt élt a paraszti és a polgári világban. Ma sörözők, borozók, büfék, kávézók, pubok, pizzériák igyekeznek helyébe kultúrát teremteni, és ennek a jelenlegi (?), majdani (?) kultúrának számomra egyedüli ismérve, hogy a kávéházi élet már nem zárt körben, asztaltársaságok körött, tehát valamiféle intim környezetben és körülmények közepette zajlik, hanem kihelyeződött az utcára. Ahol a járókelő is látja, milyen elegáns vagyok, drága cuccokat hordok, ékszereim előkelők, cigarettám a legjobb márka. Arra nem tudom, fölfigyelt-e bárki, hogy a vendéglátósok teraszain több a nő, mint a férfi? A kocsmák idejében még nem volt ilyen emancipáció. Ahhoz viszont, hogy ezt a jelenséget megmagyarázzam, szociológusnak kellene lennem.
Nem vagyok az, és kafityokba se járok. Nem értem a rongyrázást a nincstelenség kellős közepette. Viszont hallottam rá magyarázatot. Állítólag a társasági mellett az üzleti élet egy része is kikerült az utcára. A teraszlétet bensőségesen ismerő, vállalkozó barátom szerint a kávézók voltaképpen az üzletelés helyszínei, illegális vállalkozók kötnek az utca népe szeme láttára illegális megállapodásokat illegális bizniszre illegális vállalkozókkal. Ennek megértéséhez közgazdásznak kellene lennem, de nem vagyok az.
Mindössze az egykori kocsmák szagára emlékszem.
