Szerbiában az állatok védelmével foglalkozó jogszabály drákói szigorral sújt le mindenkire, aki az ember leghűségesebb barátjára, azaz kezet emel. Ezzel egyidőben kötelezi a vadászokat, hogy a területükön óvják és szaporítsák a vadállományt. A kettő nehezen egyeztethető, ugyanis ha minden településtől távol vadat űző ebet látunk, nemigen tehetünk mást, minthogy a fegyverünket használjuk a vad védelme érdekében. Ezzel azonban törvényt szegünk, kockáztatva, hogy elveszik fegyverünket, és akár börtönbe is kerülhetünk.
A társadalmi oldalakon, az írott sajtó hasábjain lépten-nyomon találkozunk a kölykeit szoptató kóbor kutyákról készült képekkel, amelyek az emberi kegyetlenségről szólnak. De sehol sem láthatunk olyan fotókat, amelyek a gazdátlan ebek által széttépett őzgidát, vagy lefojtott sutát mutatnak be, amely mellett éhes gidája toporog. Pedig ezek is szívfacsaró képek. És ezek láttán talán más szemmel néznénk a „szegény kóborokat”. No meg a vadászt is, aki kiiktatja a vadpecsenyére rákapott Bodrit.
Korábban a kötelező kutyaoltás ára, manapság pedig az általános elszegényedés hozadéka, hogy a dédelgetett, szinte családtagnak számító Rexik, meg Bodrik kikerültek az utcára, ahonnan rövid idő alatt kijutottak a határba, és ott elkezdtek vadászni. Ez ma is így megy. A kutya, amelyik felcsap farkasnak, óriási csapást jelent a vadászok által „birtokolt” területrész vadállományára. Rövid idő alatt alkalmazkodik a körülményekhez; rájön, melyik állatot ejtheti el könnyen; módszeresen vadászni kezd. Tapasztalt vadászok és ebtartók egyaránt állítják, ha egy kutya rákap a vadra, az mindig is vadászni fog. Tehát ki kell gyomlálni.
Itt azonban nem ér véget a történet. Ugyanis nemcsak a kivert, gazdátlan kutyák vadásznak, hanem a vadászterületre kijáró „házőrzők” is. Ha ilyent látunk, és ismerjük a gazdit, próbáljunk meg beszélni vele. Szólítsuk fel, fegyelmezze a kedvencét, hívjuk fel a figyelmét arra, hogy kutyája mekkora kárt okoz a területen, és hogy követelni fogjuk a kártérítést. Ezt úgy tegyük, hogy nyoma legyen, tehát hivatalosan. Csak ha ez a felszólítás is süket fülekre talál, akkor folyamodjunk az eb kiiktatásához.
Ezt azonban nagyon körültekintően kell tenni, mert a kilőtt eb gazdája – még ha nem is törődött kedvencével – bosszút lihegve fogja követelni a kegyetlen vadászok megbüntetését. Mindezért próbáljuk meg tetten érni a kutyát, és helyben marasztalni, ezután ki kell hívni a rendőröket, hogy jegyzőkönyvezzék, így sok kellemetlenséget kerülhetünk el.
Ma már a kóbor kutya sem az, ami hajdan volt, immár jogai vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. Ezért járjuk végig a szamárlétrát, és ne feledjük, nagyobb bűn terheli azt, aki a kutyáját kicsapja, mint azt, aki a vadat védi. Az illetékesek meghoztak egy nagyon is fontos jogszabályt az állatok védelméről, de nem gondoskodtak egy olyan felügyeleti szakszolgálatról, amely az ebtulajdonosokat ellenőrzi, és elsősorban velük tartatja be az állattartás előírásait.
Az állományát védő vadgazda csak a rábízott javakat óvja, hiszen a vad állami tulajdon. A köztudatban azonban az állami tulajdon még közprédának számít. Ezért a vadorzás, a kicsapott, elvadult ebek kártétele is bocsánatos bűnnek számít. A vadászok egyre gyakrabban mondogatják, hogy a kóbor kutyának nagyobbak a jogai, mint a vadásznak meg a vadőrnek.
De aki megeteti-itatja a kóbort, azt is megbüntetik. Kilőni tilos, éheztetni-szomjaztatni kötelező?
