Csak nemrég került a boltokba, máris hatalmas sikert aratott James Angelosnak, a Wall Street Journal világhírű gazdasági lap újságírójának a legújabb könyve, amely kizárólag a görög válság okaival, de főleg annak hátterével foglalkozik.
A B92 médiaház internetes oldalán rövid ismertetőt közöl a kötetről, de az alig két gépeltoldalnyi anyag is untig elég ahhoz, hogy a nemzetközi gazdasági viszonyokban járatlan átlagember némi képet kapjon a napjainkban a félvilágot „talpra állító” problémakörről.
Ha egyetlen mondatba szeretnénk sűríteni a könyv tartalmát, fenntartások nélkül állíthatjuk, hogy a görögök tulajdonképpen a saját sorsuk sírásói. Ők is, akárcsak számos közkedvelt idegenforgalmi ország lakosai, egyetlen idény alatt szerettek volna annyi pénzt keresni, amelyből egész évben kényelmesen élhetnek. Ez a jelenség egyébként részben a montenegrói és a dalmát tengerparton is tapasztalható.
A görögök számára azonban kevésnek bizonyult az így megszerzett javak összege, ezért más pénzforrásokat kerestek és találtak.
A neves szerző állítása szerint a korrupció a dél-balkáni ország minden rétegében olyan elfogadott gyakorlattá vált, mint a nagy meleg idején a szieszta. Szinte nem található a görög társadalomnak olyan pórusa, ahol a vesztegetést csak hírből ismernék.
Egyik szembeszökő példa az orvosoknak az államkasszához, pontosabban az adózáshoz való viszonyulása. Ha csupán az éves adóbevallásukat vesszük alapul, úgy tűnik, hogy sem a társadalom, sem a pacientúra (anyagilag) nem becsüli meg őket. Pedig ugyanezek a doktor urak és doktornők a főváros legelőkelőbb negyedében laknak, s családi házuk elmaradhatatlan tartozéka a pazar fürdőmedence.
A luxus e kifejezési módja akár külön fejezetet is érdemelne, hiszen a villatulajdonosok közül mindössze háromszázan vallották be, hogy rendelkeznek ilyesmivel. Az illetékes hatóság azonban igénybe vett egy műholdas „felderítő” rendszert, s kiderült, hogy csak Athénban több mint húszezren lubickolhatnak a saját „kacsaúsztatójukban”.
A nyugdíjakkal való visszaélés valóságos sporttá nőtte ki magát. A kormánynak ugyanis feltűnt, hogy Görögországban nyolcezerötszáz nyugalmazott dolgozó több mint száz éves. Amikor alaposan, szinte egyenként, utánanéztek a dolognak, kiderült, hogy negyvenezer olyan nyugdíjasnak fizetik ki havonta a járandóságát, akik már ki tudja mikor beszálltak Kharon, az alvilági révész ladikjába, hogy a lelküket egy ubulusért átszállítsa a Sztüksz folyón túl levő másvilágba. A hozzátartozók, naivat mímelve, saját feledékenységükkel magyarázták a dolgot. Vagyis a közönséges lopás ellen hullarablással védekeztek.
A csalások, illetve a korrupció csúcsát azonban a Zakintos sziget lakói tartják. A hivatalos nyilvántartás szerint ugyanis ezen a kis idegenforgalmi helyen nem kevesebb mint 680 ember „vak”. S erről papírja is van! Az már más lapra tartozik, hogy legalább százan vígan autóznak. Mi több, egy vidékről odavezényelt szemorvos megállapította, hogy ezeknek a „vakoknak” kétharmada még szemüveget sem hord.
Hogy a korrupció, a csalások és a gazdasági-pénzügyi bűnözés milyen méreteket öltött, legékesebben bizonyítja az egyik lakó legyintése, akit a riporter megkérdezett, hogy az állam miért nem bünteti a csalókat és a tolvajokat:
– Ha ez megtörténne, Görögország lakosainak fele a börtönben kötne ki!
A fentiekből egyértelműen kiderül(het), hogy a görög gazdasági társadalom sírját hosszú éveken keresztül maguk a görögök ásták meg, hiszen a szakemberek számítása szerint a különféle visszaélésekkel évente legalább húszmilliárd eurót lopnak el az államkasszából.
