Három évnél gyakrabban nem szülhetnek, és erről már „papírjuk” is van a mianmari rohingjáknak. A szégyen legnagyobb pecsétjével hitelesített parlamenti döntést – a heves nemzetközi tiltakozás ellenére – nemrég Thein Sein államfő is aláírta, s így a világ egyedülálló családtervezési „modellje” törvényes kertet kapott.
A jogszabály azért korlátozza a rohingja muszlimok gyermekvállalását, mert az egész közösség nemkívánatos a többségében buddhista vallású országban. Ezt lépten-nyomon érzékeltetik is velük. Olyannyira, hogy szinte emberszámba sem veszik az 1,1 milliósra becsült népesség tagjait, akik naponta szembesülnek diszkriminációval. A törvény nem ismeri el őket etnikai csoportként, és lényegében megfosztja őket az állampolgárságtól. Emiatt nincs tartózkodási engedélyük, nem gyakorolhatják szabadon a vallásukat, s a mozgásukat is korlátozzák.
Az idei népszámláláskor nyilvántartásba sem vették őket. Pedig legalább fél évezrede költöztek a térségbe. A többségük jelenleg főként a Bangladessel határos, nyugat-mianmari Rakhine (a korábbi Arakán) államban él. Őseik a XV. században telepedtek le a vidéken, a burmai buddhista uralkodó meghívására. Évszázadokkal később – egy belháború miatt – többségük a mai Bangladeshez tartozó Bengálba menekült.
A XIX. század elején sok rohingja és bengáli települt vissza Arakánba, ami a helyi buddhistáknak nem tetszett, sőt a későbbi ellenségeskedés forrásává vált. A békétlenség és az irántuk táplált türelmetlenség 1945 és az 1962-es katonai puccs közötti időszakban fokozódott, mivel a rohingják autonómiát akartak kiharcolni maguknak az akkor még Burmaként ismert országban.
A katonai diktatúra idején ezért különösen kegyetlenül bántak velük. Akkor fosztották meg őket állampolgárságuktól is, arra hivatkozva, hogy csak jöttmentek. A katonai vezetés gyakran provokál összetűzéseket a betelepültek és a többségi lakosság között. A helyi buddhista nacionalistákat és szélsőségeseket nem is nagyon kell biztatni, mivel a teljes jogfosztottságban élő muszlimokat különösen utálják. Gyorsan sokasodó közösségük tagjairól azt terjesztik, hamarosan többen lesznek, mint az őslakosok, s idővel átveszik a hatalmat.
Sorsuk nem csak a katonai diktatúra legkeményebb esztendeiben volt elkeserítő, jelenleg is az, annak ellenére, hogy Mianmar már nyitottabb, s a demokrácia felé kacsintgat. A demokráciamozgalom helyi vezére, a Nobel-békedíjas Ang Szán Szu Csí asszony azonban nem emelt szót értük. Erre Barack Obama vállalkozott. Megelégelve a legújabb menekültválságot az amerikai elnök június 1-jén figyelmeztetett: Mianmarnak komolyan kell vennie a rohingjákkal szembeni emberséges bánásmódot, ha sikeresen meg akarja valósítani a demokratikus átmenetet.
Mindazonáltal a rohingják továbbra is tömegesen menekülnek az embertelen bánásmód, a folyamatos zaklatások, támadások, pogromok, üldöztetések, nélkülözés és megaláztatások elől. Az elmúlt években százezrek kényszerültek a szülőföldjük elhagyására. Sokan Mianmar más vidékeire vándoroltak, ahol menekülttáborokban élnek. Nagy többségük külföldre igyekszik, ahová rozoga csónakokon, kis bárkákon indulnak, életük kockáztatásával.
Az ENSZ szerint csak 2015 első negyedévében mintegy 25 ezren keltek útra, hogy a szomszédos Thaiföldre vagy Malajziába, esetleg Indonéziába jussanak el. Egy részük a tengerbe veszett, sokan még mindig a vízen bolyonganak. Mások embercsempészek hálójába kerültek, akik kíméletlenül kihasználják őket, sőt gyakran rabszolgaként bánnak velük.
A thai–maláj határon a dzsungelben nemrég táborokra és tömegsírokra bukkantak. Feltételezések szerint a maláj oldalon talált titkos központokban – rettenetes körülmények között – fogva tartott rohingja és bangladesi menekültekért váltságdíjat követeltek, sokan azonban éhen haltak, őket temethették a tömegsírokba. Az illetékesek régóta tudhattak a rejtett táborokról, s talán arról is, hogy azok működtetőinek rendőri segítői lehetnek, de szemet hunytak az egész fölött.
A problémáról sok felé tudnak. Az Egyesült Államokban már 2009-ben a szenátus elé terjesztettek egy jelentést az emberkereskedelem és a rabszolgaság térségbeli burjánzásáról, amelynek több ezer szenvedő alanya mianmari migráns volt. Már akkor felmerült a gyanú, hogy a maláj és a thai hatóságok is szerepet játszottak a menekültek kizsákmányolásában.
A rohingják kálváriája azonban sokkal régebbről ismert, ahogyan a régió kormányainak velük szemben tanúsított elutasító magatartása is. A térség államai sokáig még az emberséges viselkedés mímelésére is képtelenek voltak, inkább hagyták őket a tengeren hánykolódni. Délkelet-Ázsia muszlim többségű országainak a közvéleményét pedig mintha hidegen hagyta volna, hogy a szerencsétleneket iszlám hitük miatt is üldözik.
Az utóbbi időben mintha megenyhültek volna az érintett kormányok, de csak látszólag, hiszen főként a média és az ENSZ nyomására vállalkoztak arra (elsősorban Malajzia és Indonézia), hogy néhány ezer menekülőt ideiglenesen befogadjanak. Thaiföld még makacskodik, menedéket továbbra sem biztosít, de megígérte, hogy a migránsokkal teli hajócskákat nem fordítja vissza. Korábban ugyanis egy-egy ország haditengerészete gyakran a nyílt vizek felé szorította a nemkívánatos járműveket, utasaikkal együtt.
