Tipikus példája Törökország azoknak a középhatalmaknak, amelyek a világpolitika mai helyzetében egymás után tűnnek fel. Gondolunk itt az általunk már vázolt folyamatra. A szuperhatalmi világ letűnése után az USA úgy vélte, egymaga fenntarthatja azt a világrendet, amelyet a két szuperhatalom vetélkedésének és együttműködésének bonyolult szövevénye jelentett. Sőt a „rendtartás” eme törekvése nemcsak azt jelentette, hogy maga meg tudja őrizni – az atombomba terjedésének megakadályozásától a terrorizmus visszaszorításán át a viszályokban játszott békebírói szerepig – ezt a rendet, amelyet ketten őriztek. Ezen túlmenően az ambícióban benne volt az is, hogy a világra kényszerítésig menően ő az őrzője a győztes rendszernek: a globális gazdaság szabályainak betartatásától a demokrácia elfogadásának kikényszerítéséig.
Ez az amerikai törekvés azonban kifulladt. A terrorizmus támogatása miatt Afganisztán, az atombombához jutás törekvése miatt Irak megszállása ennek a módszernek minden gyengeségét megmutatta. A demokrácia érdekében kieszközölt fordulatok pedig ellenkező eredményt hoztak: Líbiában teljes káoszt, Egyiptomban a mohamamedán szélsőség hatalomra segítését, hogy ismét a katonai államcsíny antidemokratikus megoldásához kelljen folyamodni. Ez a kudarc szülte számos országnak azt az ambícióját, hogy középhatalomként a maguk „befolyási övezetét” megteremtve részei lehetnek a világrend megteremtésének és fenntartásának.
Az ilyen „elhivatottság” vállalása s leggyakrabban együtt jár nemcsak bizonyos eszmék-célok képviseletével, hanem az azokat képviselő erők azon tévhitével is, hogy önmagukat a nemzettel, fennkölt eszmékkel azonosítva örökös hatalomra tehetnek szert, a demokráciának azzal a jellemvonásával szemben, hogy nem szereti, sőt bünteti, ha valaki sokáig hatalmon van. Eddig azt hittük, ez a törekvés csak a rendszerváltás országainak politikusaira jellemző, azóta azonban már látjuk, hogy Iránban vagy Szaúd-Arábiában a már megteremtett hatalom igazolására, Törökországban ilyen törekvés kialakítására is alkalmas. És ez az utóbbi most azzal került reflektorfénybe, hogy vasárnap Törökországban parlamenti választásokat tartottak, amelyek tétje az volt, hogy Recep Tayyip Erdoğan elnöknek sikerül-e egyrészt növelni másrészt 2023-ig megőrizni 2003-ben szerzett személyes hatalmát. De menjünk sorjában!
Erdoğan egy ideig azt hitte, hogy a hatalom megszerzéséhez és megtartásához elegendő, ha azt a törekvést képviseli, amely az Atatürk által megteremtett rendszert fokozatosan leépíti. E törekvésben még voltak pozitív elemek is. Például a hadsereg Atatürk által megteremtett központi szerepének leépítése, vagy az a kísérlet, hogy a az örmények elleni népirtást is kiváltó nemzeti kizárólagosság helyett a kurdokkal történő megbékélést kereste. Igazi lényege azonban: a vallást háttérbe szorító, bizonyos vallási követelmények teljesítését egyenes tiltó atatürki rendet próbálta fokozatosan leépíteni. Egész addig menően, hogy Törökországban már a közfelfogás része lehet az a nézet, amely szerint „a hanyatló erkölcsök legbiztosabb jele, hogy a nők nyilvános helyen nevetgélnek”. És Erdoğan ezt a vallást a török befolyás hordozójává téve már hirdetheti: „A minaret a mi szuronyunk, a kupola a mi acélsisakunk, a mecset a mi kaszárnyánk és a hívők a mi katonáink”.
Gyorsan rájött azonban, hogy a hatalmon maradáshoz ez nem elegendő, meg kell találni azt az eszmét, amelynek kizárólagos képviselőjévé nyilvánítva magát a hatalomra egyedül illetékes személlyé teheti és egyben olyan nemzetközi szerepet kölcsönöz neki, amely ezt a hatalmat indokolhatja, nemzeti céllá teheti. Ezt az eszmét a világsajtó pántörök ideológiának vagy oszmánizmusnak keresztelte el. A lényege az, amit a Nouvel Obsevateur már „Erdoğan ottomán nagyzási mániájának” nyilvánít.
A hatalom ilyen kettős – befelé a vallás szerepének fokozásával, kifelé az egész ottomán térség feletti befolyás szorgalmazásával – megszilárdítása után már csak arról kellett gondoskodnia, hogy ez a hatalom minél tovább tartson. E tekintetben antidemokratikus módszerek alkalmazásától sem riadt vissza. A tömeges letartoztatásoktól a Facebook, a Twitter és a YouToube zárlatáig minden eszközt bevetett. A formák betartására azonban ügyelt. Így, amikor 2007-ben második mandátumra – mintegy 50 párt versenyében – jelentős parlamenti többséghez jutott, (a szavazatok 46,66 százalékával 341 mandátumot szerzett az 550 tagú parlamentben), feladatául tűzte ki, hogy megváltoztatja az alkotmányt, s háromra emeli az egy személy kormányfő-pályázási számának lehetőségét.
Harmadszor is győzött tehát. Ekkor elnöknek jelöltette magát. Meg is választották már az első fordulóban. Hogy az idei választások tétje már az az eltökéltsége legyen, újabb alkotmánymódosítással az amerikai vagy legalább a francia típusú elnöki rendszer vezeti be. A vasárnapi választás ezt az álmot tépte szét. (A Le Monde a hírt: Erdoğan eltemetheti szultáni álmát címmel közölte.) Mert sem az alkotmánymódosításához szükséges 367, sem a népszavazás kiírásához szükséges 330-at nem szerezte meg, hanem 258 képviselőjével 13 év után koalíciós kormány alakítására kényszerül. A Liberation ennek nyomán leszögezte: „ünneplik az egyeduralom végét”.
