2024. április 26., péntek

Fordulóponthoz érkeztünk?

A múlt pénteken tartottak Budapesten Ötéves a kormány címmel egy konferenciát. Beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök is. Az öt év – azaz a fél évtized – amúgy csak félig-meddig igazi évforduló, nem is mindig szokás megemlékezni róla, csak ha mindenáron ünnepelni akarunk, vagy ha erre külön okunk van. Ez esetben az utóbbiról lehet szó. A Fidesz-KDNP 2014 őszétől kezdődő rohamos népszerűségvesztése lehetett ez a nyomós ok. A közvélemény-kutatók azt jelezték, hogy röpke fél év alatt mintegy egymillió szavazó hagyta el a pártszövetséget. Aki esetleg nem hitt ezeknek az adatoknak, annak Veszprém, majd Tapolca szolgáltatott bizonyítékot: a veszprémi időközi választáson – nevezzük így – a balliberális tábor jelöltje győzött, a tapolcain pedig a Jobbiké.

Megdőlt a Fidesz verhetetlenségének a nimbusza, ami teljes szélességében újbóli mozgolódásra serkentette az ellenzéki tábort. A szélsőjobboldali elveiről ismert Jobbik a napokban jelentette be, hogy néppárttá alakul. A pártelnök, Vona Gábor Európa-barát, a politikailag korrekthez közelebb álló stílusra váltott át. A cél egyértelmű: a Jobbik a jobbközép felé eltolódva tervezi, hogy 2018-ban ráver a Fideszre. (Bár populista politikájával, amint azt az előző választások is bizonyították, nemcsak a jobboldali érzelmű szavazótáborban lehet sikeres a szélsőjobb szavazathalászása.) Gyurcsány Ferenc is ismét aktivizálta magát, legutóbbi Brüsszelben tett bevándorláspárti kijelentéseivel mintha azt kívánná üzenni az ottani döntéshozóknak, hogy 2018-ban ő és csakis ő lehet Orbán Viktor kihívója a balliberális oldalon. Az LMP elnöke, Schiffer András is bejelentette kormányzási ambícióit, ez azonban részükről egyelőre túl merész kijelentésként hangzik.

A párhuzamvonás ismét kínálja magát. A 8 éves MSZP-s kormányzásban 2002 és 2010 között a második választás megnyerése után hatalmas népszerűségvesztésen kellett áthaladnia a baloldali pártnak és az Orbánnal szemben – talán azt is mondhatnánk, hogy Ellen-Orbánként – hatalomra jutott akkori MSZP-vezetőnek, Gyurcsány Ferencnek. Ez volt az őszödi beszéd kiszivárogtatásának az időpontja. Valami hasonlót tapasztalhattunk a Fidesz esetében is 2014-ben a választás megnyerése után.

A párhuzam csak eddig tartott, innentől fogva teljes az ellentét.

Az őszödi beszéd lényegében arról szólt, hogy a rossz kormányzati teljesítményt – a túlsúlyban lévő média részéről teljes mellszélességgel támogatott – hazugsággal kellett elleplezni („hazudtunk reggel és este”), a megtévesztett választók egy része pedig nem tudott ellenállni a szépen hangzó szavak mákonyának.

Más a történet a jelenlegi kormány esetében. Orbán Viktor hatalomra kerülésekor egy csődtömeget örökölt a balliberális oldal nyolc éve után: elszaladt államháztartási hiányt, GDP-visszaesést a 2008-as világgazdasági válság nyomán, vészesen megnövekedett államadósságot, tizenkét százalékos munkanélküliséget és sorolhatnánk. Ehhez jött a lakosság svájci frankban való eladósodottságának a gondja, ami önmagában is elég lett volna a kormány bukásához. Elfelejthettük már, de akkor mindenki Görögország mellett emlegette Magyarországot, mint azt az országot, amely leginkább esélyes az államcsődre.

Innen kellett fölállni, amit a maga lehetőségeihez mérten Brüsszel is igyekezett megnehezíteni azzal a csak Magyarországgal szemben érvényesített szigorú kitételével, hogy a költségvetési hiány nem haladhatja meg a három százalékot. (Az orkánként zúgó médiaellenszélről és nemzetközi színterekig is elhatoló politikai ellenkampányról nem is beszélve.)

Mi a helyzet ma, öt évvel később? Magyarország Európa egyik legmagasabb GDP-bővülését produkálta, megállt az államadósság GDP-arányos növekedése, hét százalék körüli a munkanélküliségi ráta és egyedüli országként az érintettek közül forintosították a svájcifrank-alapú hiteleket. Matolcsy György jegybankelnök szerint, ha ez nem történt volna meg az utolsó pillanatban, akkor ma hetven százalékkal volna magasabb az átlagos törlesztőrészlet. Szintén ő mondta az Ötéves a kormány című konferencián, hogy Magyarország mind a tíz makrogazdasági mutatója javulást mutat, s ilyen eredményt rajta kívül egyetlen másik válságkezelő ország sem tudott felmutatni.

Ma Görögország nagyjából ugyanott van, ahol volt a válság kezdetén, bármikor bekövetkezhet a görög államcsőd, az új görög kormány pedig, bármennyire is lázadozott a Sziriza, úgy táncol, ahogy Brüsszelben húzzák a muzsikát. Ezzel szemben az unortodox válságkezelő módszereiért kárhoztatott Magyarország makrogazdasági mutatói alapján ismét az európai éllovasok közé tornázta föl magát.

Ezek számokkal igazolható makacs tények. Ha azonban a rendszerváltás óta változatlanul túlsúlyban lévő magyarországi balliberális médiát olvassuk, hallgatjuk, akkor az az érzésünk támadhat, mintha ebből semmi sem történt volna meg. A jó makrogazdasági mutatókra az az ügyeletes válasz, hogy mindez csak véletlen, a szerencsés körülmények eredménye, vagy az EU-s pénzeké, de a növekedés tarthatatlan és jövőre – ezt már nem mondják ki, csak érzékeltetik – itt a vég! A bejáródott klisék alapján annyira kiszámítható, hogy milyen hírre miként fognak reagálni, hogy az szinte már unalmas.

Egyfajta Ellen-Őszödként működik ez a fura helyzet, az egyik oldalon a válságkezelés terén van egy meglepően jónak mondható kormányzati teljesítmény, a másik oldalon viszont erre egy olyan túlsúlyban lévő médiavisszhang válaszol, amely minden eredményt lekicsinyel vagy az ellentéteként értelmez.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a negatív médiafogadtatás, ez az Ellen-Őszöd volna az oka a Fidesz rohamos népszerűségvesztésének az elmúlt fél évben. Nem kell a média hatalmát túldimenzionálni, az ok a választók érzéseiben rejlik, akik nagy része valamiért csalódott, bár az érzésformálásban nyilván a médiának is jelentős szerepe lehetett. A választók többségét – bár távlatilag egy ország számára ennél fontosabb nincs is – nem lehet föllelkesíteni, magunk mellé állítani az irigylésre méltó gazdasági mutatók emlegetésével, például azzal, hogy tavaly 3,9 százalékkal nőtt a magyar GDP. Ez az átlagválasztó számára csak egy puszta számadat, őt többnyire csak az érdekli belőle, hogy „na és mi lesz ebből az én hasznom, ami jobbá teheti az életemet”.

A pénteki miniszterelnöki beszédből egyértelműen kiviláglik, hogy Orbán Viktor tisztában van azzal, hogy nem elég jól kormányozni, a választókat is meg kell tudni nyerni. Ez lesz az igazi művészet, Kosztolányi szavaival egy kicsit olyan mint gúzsba kötve táncolni!

A kijelentés, miszerint jövőben az erőt a figyelem váltja, erről a szándékról szól, amely reményt adhat a Fidesz-szavazóknak, hogy folytatódhat az elkezdődött építkezés. Különben, mint egyébként már nem egyszer eddig, eljátszhatjuk ismét azt a történetet, ami a Kőmíves Kelemen című remekbe szabott balladában fogalmazódik meg, hogy amit építettek reggel, leomlott délig, és amit építettek délben, leomlott estélig.

A balliberális tábor sosem titkolta, hogy visszacsinálna mindent, a szélsőjobb pedig azt hirdeti teli szájjal, hogy mindent új alapokra helyezne, az ilyesmit pedig szintén az előző építmény lerombolásával kell kezdeni.

Ettől persze még a világ nem omolna össze, túlélnénk ezt is.