A verskötet Fogantatás ciklusának nyitóverse (trailer) közvetlenségével, játékosságával, formai egyszerűségével és nem utolsósorban József Attila költészete felőli áthallásában nyomban megszólítja az olvasót, és elülteti benne a versekben kibontakozó közvetlenség reményét: „egyetemre jártam, / munkába álltam, / ha esett az eső, áztam / ha nem gyújtottam be, fáztam, / ha késett a buszom, vártam, / ha embert öltem, ástam”.
Az egyszerűség nem egyéb, mint forma Celler Kiss Tamás költészetében, olyan forma, amely fölhívja az olvasó figyelmét az egyszerűség mögötti összetettségre, rétegezettségre, a dolgok egymásba tükröződésére, a megfigyelt és a megfigyelő közti láthatatlanul finom egymásra hatásra. Agyafúrt módszerrel vezet be versvilágába: kezdetben mintha föloldott, megértett, kifejtett koanokat, feloldhatatlannak tűnő, eleve ellentmondást tételező bölcsességeket olvasnánk. A felvetésre megadott magyarázatot is tartalmazó vers szentenciajellegű, tanításszerű szöveggé minősül át, amely magában hordozza és ki is bontakoztatja saját értelmezését, egyben a költő szemléletmódját is tükrözi. Az ilyen „beavatás” után már bonyolultabbá válnak a versek, a költő egyszerre tekint önmagára mint költői tárgyra, és mint az azt megalkotóra. Az I. jelenet című versben, melyben a kőműves emberi gyengeségéről vall, metaforikusan kapcsolja össze a kőművest, akinek valamit kezdenie kellene az előtte fölhalmozott féltéglákkal, az egyik, az alsó sorokba ékelt féltéglával, amely nem tehet egyebet, nincs egyéb szereplehetősége, mint elviselni a föléje halmozott téglasorok nehezét.
Ezt a megfigyelő egyenlő a megfigyelttel képletet azzal bonyolítja és teszi egyben nyomatékossá, hogy ugyanazon versben első és második személyben is beszél egyaránt, bár nem mindig önmagáról. Ennek a kettősségnek a felfedezése ad jelet az olvasónak az újraolvasásra, amely újabb felfedezésekig vezeti a látszólagos egyszerűség mögött rejtező térségben. Viszont tételesen is kifejti egy másik, alaprajz című ciklus egyik versében: „ha már nem lehetek költő, / leszek múzsa, / mert nincs nagyobb közhely / a fehér lapnál, / tíz perc után elsötétült a / képernyő, s aki ezt leírta, / a fekete visszatükröződésben / egyszer csak meglátta önmagát, / íme, a két kezem, ujjak is vannak / a végén, nem tudom még / mihez kezdhetnék velük, / lusta kőműves vagyok, / meg lusta ács, és épített már / házat az apám. ezért kérlek, / ha a szavaimat nem is, / legalább engem / vegyél a szívedre” (ropogó tűzhely és kandalló).
Amikor szerelemről esik szó, erősödik a metaforikus megjelenítés Celler Kiss Tamás verseiben, ám miként a szülők iránti érzelmek megfogalmazásában, itt is elrejt apró katalizátorokat, narratív sorokat, elhallgatásokat, gondolatiságot, nehogy az őszinte alanyi költészet átbillenjen egy, költő számára átléphetetlen határon, a megtalált formán. Még jelentősebb szerepet kapnak a metaforák a fürdőszoba fejezet csempék ciklusában, amelyben egyszavas verset is olvashatunk, ami címével együtt értelmezve aligha lehet más, mint metafora.
Talán meglepő, hogy a magát alanyiságában kibontó költő, és itt most számoljuk be ifjú korát, kivételes szociális érzékenységet mutat verseiben, a hűtőszekrény címűben például: „letépem arcukról a tapétát, / majd kilátom minden dohányzó / cigánygyerek cigijéből a tragédiát”, írja, ami nyomatékos empátiáról tanúskodik, de a vers zárlata révén még keményebbé, hatásosabbá válik: „megértettem a szót, hogy család. / persze, még mindig akad köztünk / egy cigarettányi távolság”.
Az anyahiány, az önértelmezés és a szociális érzékenység versei mellett a transzcendencia is jelen van a versekben, úgyszintén a látványos egyszerűség mentén, ami túlmutat mindazon, amit megismerésünk korlátjainak áthágása nélkül nem láthatnánk, nem tapasztalhatnánk meg. Egyéb jelentésrétegei mellett a megismerés korlátaira is figyelmeztető szentenciaként olvasható a következő háromsoros: „senki sem lehet teljesen / biztos abban, / hogy halandó”.
A kötet nem csupán verseivel, hanem gondos felépítésével is kommunikál olvasójával. Az anyaméh cím az első (fogantatás), és a kötetzáró (a kilencedik hónap) cikluscímével a teremtés/teremtődés ívét alkotja meg, míg a közbeeső, címükben az otthonteremtést és az otthon belakhatóságának állomásait jelző (alaprajz), (nappali), (fürdőszoba), (konyha), (hálószoba), (féltéglák), (poggyász) fejezetek/ciklusok ennek az ívnek a támoszlopaiként szolgálnak, és együttesen erősítik meg a kettőből (témából és a téma intenzív kifejezéséből) lett egy(etlen) alanyi lény születésének tényét: „odakinn rájöttem, / hogy odabenn végig a kulcs / kifaragásán járt az eszem. // (mert ezek vagyunk mi, / kőművesek és egyben házak is.)” (end)
Káprázatosan hatásos Celler Kiss Tamás elsőkötetes színre lépése, verselésének kiforrottsága. Húszévesen már rálát saját végzetére, szívemhez talán legközelebb álló sorában: „jegyezd meg a csöndet is, / mert én leszek majd az, aki abban nem beszél”, vagy ott, ahogy édesanyja emlékét azzal kívánja (sikertelenül) kiiktatni költői világából, hogy zárójelek közé teszi az édesanya szót, és nyomban tudatosítva, hogy ezzel a gesztussal magát is zárójelek közé írta, miként azt édesanyja tette vele.
A zEtna-Basiliscus ez alkalommal is remekelt, felfedezett egy erőteljes tehetséget a Vajdaságban, és a könyv tipográfiájával, szerkesztői megmunkálásával, Bakos Anitának a versek látszólagos minimalizmusához simuló illusztrációival kész lírai vértezetben bocsátott költői útjára egy mindössze húszesztendős szenttamási fiatalembert. Nem lehet rossz ilyen korban elsőkönyvesnek lenni, bár vele jár a felelősség: a színvonalat meg kell tartani. Nem vagyok jós, ám szerintem Celler Kiss Tamásnak ezzel nem lesz gondja.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
