Az utolsó felvonáshoz érkezett Európa drámája. Az egykor világot uraló kontinens jelentéktelenné válik, nemzetközi befolyása a minimumra csökken. A világ korábban legfejlettebb földrésze lemarad a többiek mögött. A civilizáció bölcsőjének számító kontinensnek már a barbárság elhatalmasodásától kell tartania. Európa afelé tart, hogy tönkretegye magát, ismét a kettészakadás, sőt a háború réme fenyegeti. Az emberiség nagy értékeit megteremtő világrész értékei kerültek veszélybe. És mintha a kontinens is ennek tudatára ébredne, végre tenni próbál valamit e folyamat leállítására. Ez a kettőség jellemzi ma a helyzetet.
Az első felvonás az I. világháborúval kezdődött. Kitörésekor Európa a világpolitikát irányító, és azt megtestesítő, hatalmas gyarmatbirodalmak felett rendelkező földrész volt. A háború kitörése elsősorban is az emberiség egyik legnagyobb csalódása volt: az emberiség fejlődésének egyik legtöbb lelkesedést és örömet okozó terméke, a nemzet csak eszköz lett ahhoz, hogy az emberek egymás torkának ugorjanak, a polgárok nemcsak képesek lettek ölni és meghalni egy eszméért, hanem a háború kitörésekor tömegek köszöntötték a lehetőséget, hogy a nációk gyilkolhatják egymást. A háború elpusztította az államok gazdaságát, adósságba verte őket, a dolgozni és értékeket teremteni képes emberek millióit vitte halálba, más milliókat tett gyilkolni képes vademberré.
A háború következménye két rosszat eredményezett a kontinens számára. Az egyik a kommunizmus volt, amelyet az zúdított a kontinensre, hogy a korábban annyira tisztelt állam egyrészt halálba küldte polgárait, másrészt nem tudott gondoskodni minimális szükségleteik kielégítéséről. A többé-kevésbé mindenütt fellépő, rövidebb-hosszabb ideig több országban uralomra jutó újdonság végül csak Oroszországban maradt meg. A világtörténelem egyik legnagyobb csodáját produkálva: egy maroknyi bolsevik nemcsak uralomra juthatott az óriási Oroszországban, hanem hatalmát az egész világgal szemben meg is tudta védeni.
A kommunizmus még legalább jót akart: felszabadítani az embert, megteremteni a jövő harmonikus társadalmát. Csak a megvalósítás folyamatában lett borzalommá, amely milliókat ítélt éhhalálra, milliókat hurcolt gulágokba, rettegéssé változtatva mindenki életét. A másik rossz már nyíltan célul tűzte ki a kontinensre annyi bajt és pusztulást hozó rosszat, felfokozva jelentette mindazt, amit a „kannibálkorszak” hagyott az ember lelkében. Világuralmat akart. A faji felsőbbrendűséget hirdetve leigázni, mások felett uralkodni akart. Lemeztelenítette azt, amit a nemzet már magában hordozott: a másokkal szembeni fellépés, a mások felett uralkodás vágya képessé teszi az embereket arra, hogy gyilkoljanak és meghaljanak eszmékért, vállalkozzanak egész népek kiirtására.
A második felvonást a II. világháború jelentette. Nemcsak az európai gazdaság újbóli pusztulását, egész városok romba döntését, országok eladósodását, a kontinens hatalmas vérveszteségét, alkotni-dolgozni képes emberek millióinak halálát okozta, hanem befejezte a kontinens jelentéktelenné válását is. A háború után pedig az egykor a világot uraló nemzetek kénytelenek voltak belenyugodni az új világrendbe. Ez azt jelentette, hogy sorsukat a két szuperhatalom szabta meg, a világpolitika többé nem az ő tevékenységükből, hanem e két hatalom vetélkedésének és együttműködésének, a „saját táboráért” vállalt felelősségének bonyolult szövevényéből állt.
A szuperhatalmi világ letűnésével, a Szovjetunió szétesésével kezdődő harmadik felvonás azt a benyomást keltette, hogy a nagy megpróbáltatásokat, tragikus eseményeket okozó felvonások után a színjáték megindul az annyira várt „happy end” felé. Európában megkezdődött az egység kiépítésének, a gazdaság együttműködésnek a folyamata. A világban diadalmaskodott a globális világgazdaság, amely nemcsak az országok egymásra utaltságát teremtette meg és tudatosította az emberekben, hanem mindinkább nevetségessé tette a nemzeti szuverenitás emlegetését is. Mert felmerül a kérdés: milyen függetlenség az, amikor a világ távoli sarkában lejátszódó esemény jobban befolyásolja az emberek életét, mint a nemzeti kormány bármelyik intézkedése, és amikor egy amerikai bank csődje világválságot indíthat el, egy semmit nem jelentő hitelbecslő intézmény leminősítése tönkreteheti az országot?
A mai új felvonás „happy end” helyett a tragédia rémét vetíti elénk. Kettős folyamatot hoz magával, amelyek együttesen azt a benyomást sugallják, hogy az Európa helyzetét annyira meghatározó nemzet nemcsak pozitívumot, örömet keltő és lelkesítő dolgot jelent, hanem magában hordozza mindazokat az elemeket, amelyek egymás torkának ugraszthatják az embereket, az együttműködés helyett a szembenállást kelthetik életre. Ebben a felvonásban ugyanis egyrészt a bajok tömkelege zúdul a világot egykor uraló nemzetekre. Az európai együttműködés helyébe a vetélkedés, a piacokért vívott harc lép, beindul a kontinens kettészakadása. Mindezen felül ismét a háború réme kísért.
A másik folyamat már külön elemzést kíván, mert ez az európai egység megmentésének kísérletéről szól. Az ukrajnai béke megteremtésének próbálkozásaitól a közös európai hadsereg megteremtésének javaslatáig. Most csak annyit: szurkolnunk kell, hogy Európának e drámája ne végződjön tragédiával.
