2024. április 26., péntek

A nemzet aranytartaléka a szórványban van

Vagy csak őrtüzek gondozói az ott élők?

Vagy mégsem? Vagy csak az a vidék, ahol még magyarnak születnek az emberek, de más nemzet tagjaként halnak meg? Így is fölteheti az ember azt a nehezen megválaszolható kérdést, melyre utódállamként, vidékenként, lakhelyként, emberként más és más a válasz. Ahol csak saját verítékével őrizheti meg az ember azt, amit egyébként közös nyelvünknek, kultúránknak, szokásrendünknek vallunk, ott nehéz általános értékű jó tanácsokat adni. Mi a szórvány, és mit tehet a média a szórványban élők azonosságtudtának, nemzeti tudatának, nyelvének megőrzésére, megsegítésére? Erre a kérdésre kerestünk rövid, teljességre nem törekvő választ Kolozsvárott, ahol a Kárpát-medence szórványmagyarsága és a közmédia viszonya címmel tartottak konferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Video Pontes Stúdió és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) Kós Károly Kollégiuma.

Czibula Csaba,a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségének elnöke, Dunaszerdahely, Felvidék:

Czibula Csaba (Fotó: Léphaft Pál)

Czibula Csaba (Fotó: Léphaft Pál)

– A szórvány az, amikor az ember a biztonság kedvéért egy másik nyelven, nem az anyanyelvén szólal meg, hogy mindenki értse. Az anyaországban élőknek nem kérdés, és nem küzdelem megtartani a magyarságukat, mert az ott egy állapot, nekünk, külhoniaknak ez azonban egy helyzet. Ez nagy különbség. A szórványban élők sokkal tisztább lelkű emberek, bennük sokkal erősebben megvan az összetartozás érzése. Ők ki vannak éhezve a magyar kommunikációra, és sokkal alázatosabban viszonyulnak a nyelvhez. A nemzet aranytartaléka a szórványban van.

A városi szórvány sokkal nagyobb probléma. Vegyük példának Felvidéket. Pogrányban, ebben a zoboraljai faluban (manapság ez a legészakibb, Nyitrától északkeletre húzódó, még összefüggő magyar nyelvsziget a Kárpát-medencében), ahol ma 500 magyar él, mindenki tudja, hogy ki a magyar, és tartják is egymással a kapcsolatot, viszont a pozsonyi magyarokról, akik 15 ezren vannak, ez már nem mondható el. A pozsonyi elsősorban pozsonyinak vallja magát, és csak másodsorban magyarnak, Zoboralján ez azonban fordítva van. A városi szórványban sokkal nehezebb megtartani az identitásukat. Sokszor addig nem veszik észre, hogy baj van, amíg ki nem derül, hogy az unoka nem érti, amit a nagyszülő leír.

A közösségi háló még nyújt némi reményt. Itt azt tapasztaljuk, hogy azok a magyarok, akik szlovák iskolába jártak, inkább angolul kommunikálnak, mint magyarul. A szlovákot nem akarják, a magyart meg nem merik vállalni, így közvetítő nyelvet választanak.

Havasi János,az MTVA kabinetvezető helyettese, Budapest:

Havasi János (Fotó: Léphaft Pál)

Havasi János (Fotó: Léphaft Pál)

– Hallottam egy kiváló előadást arról, hogy mi a különbség szórvány és diaszpóra között, amelyeket én, bevallom, korábban szinonimaként használtam.

Nekem a szórvány szóra elsősorban édesapám jut eszembe, aki egy kis Baranya megyei faluban volt szórvány lelkész, és félmegyényi területet kellett bejárnia mint evangélikus lelkész. A szórvány bizonyos mértékben egy sajnálatos állapot. Olyan szempontból hátrányos, hogy kétszeres erőfeszítést követel az ott élőktől.

Mi, többségben élők nagyon könnyen kijelentjük, hogy például Szerémségben és másutt marasztalni kell a szülőföldjükön a szórvány magyarokat, mert akkor az ősi magyar földön marad valaki. Közben nem gondoljuk végig, hogy mekkora áldozatra kényszerítjük azokat az embereket, akiknek naponta meg kell küzdeniük a magyarságukért.

Az internet egy hatalmas lehetőség az értékek közvetítésére. Ha egy amerikai nagyvállalatot el lehet igazítani egy norvég fjord partjáról, akkor abban a képzetben ringatom magam, hogy egy szórványban élő magyarnak is olyan tartalmakat tudunk közvetíteni, amelyekkel segítünk nyelve és kultúrája megtartásában. Ő ugyanolyan joggal érezheti magát magyarnak, mint egy budapesti vagy karcagi.

Aki ma szórványban kitart a magyarsága mellett, azt leginkább egy őrtűz gondozójához tudnám hasonlítani, mert olyat vállal, amiért a legmélyebb tiszteletet és segítséget érdemel.

Bodó Barna,a Sapientia EMTE docense, Erdély:

Bodó Barna (Fotó: Léphaft Pál)

Bodó Barna (Fotó: Léphaft Pál)

– Hosszú ideig a szórványt megpróbáltuk bizonyos jellemzőkhöz kötni, százalékhoz, arányokhoz. Ezt nem tartom jó megoldásnak. Számunkra a legfontosabb az, hogy az illető közösségnek megvan-e a nyelv- és kultúramegtartó képessége, ehhez kötjük a szórvány helyzetét. Szórványnak nevezem azt a közösséget, amely külső támogatás nélkül képtelen a saját etnikus identitását megtartani. Ez a külső támogatás arra irányul, hogy az intézményeiben meggyengült és segítségre szoruló közösség megmaradjon anyanyelvében és kultúrájában. Szórványban a közösségek olyan helyi vezető, helyi elit nélkül maradnak, aki/amely képes lenne az illető közösséget a saját értékeinek felismerésére, megtartására ösztönözni. Ha a helyi elitet nem képezzük ki, ha a közösségeknek nem küldünk olyan egyéneket, akik értenek a közösségépítés különböző technikáihoz, akiknek a történelmi és kulturális értékek átadható formában állnak rendelkezésükre, akkor a fogyás megállíthatatlan. Egy faluban sokkal kevésbé lesznek büszkék a magyarok arra, hogy Petőfi mekkora költő, mint arra, hogy magyar elődeik szülőhelyükön mit tettek hozzá az ottani értékekhez. Azok a helyi értékek fontosak, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek felidézik azokat az ősöket, családtagokat, rokonokat, akik a büszkeség forrásaivá válhatnak.

Gazsó L. Ferenc, a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, Budapest:

Gazsó L. Ferenc (Fotó: Léphaft Pál)

Gazsó L. Ferenc (Fotó: Léphaft Pál)

– A szórvány szóra a szétszóratás ugrik be. Másodjára pedig egy kérdés, hogy egyáltalán lefordítható-e a világnyelvekre az, hogy szórvány.

Tudományos kutatóktól hallom, panaszkodnak erre, hogy nemzetközi fórumokon sok esetben nem is értik, amit mi képviselünk és mondani akarunk. Sokszor mondjuk, sőt azt hisszük, hogy tudatosan nem akarnak Trianonnal foglalkozni, ez bizonyos mértékig, különösen a politikusokra igaz is, bár meggyőződésem, hogy az empátiát érző emberekben, különösen az empátiát mutató értelmiségiek között nincsen ez az elhatárolódás, hanem őszintén érdeklődnek ez iránt. Lehet, hogy egy picit többet és másként kell mondani, világnyelveken is érthető módon kell fogalmazni ahhoz, hogy egyáltalán beleértsenek, beleérezzenek a mi problémáinkba. A szórvány a megmaradni, a helyben maradni minden nehézség és minden elnyomatás ellenére hívószava. A diaszpóra pedig a mozgás, a változás, részben a kaland kifejezése. Nagy kérdés, hogy lesz-e diaszpóra azokból, akik ma gazdasági okok miatt vándorolnak el. A diaszpórának van múltja és van hagyománya. A szórványnak természetszerűen vannak gyökerei és abból fakadóan tradíciói.

A sajtónak az a feladata, hogy segítsen megérteni, megérezni ezeket a kérdéseket, és ezt a maga legváltozatosabb eszközeivel tegye. Nagyon helyes a magyar közmédia részéről az a törekvés, hogy ne zárja karanténba a külhoni magyarság összes kérdését. Meggyőződésem, hogy a dedikált nemzetstratégiai műsorok nem tűnhetnek el. Az a misszió, amit a magyar rádióban a Határok nélkül betölt, nem pótolható. Lehet struktúrát váltani, de meg kell hallani a határon túliak szavát is, hogy Ez kevés, tessék elegendő időt adni a mi dolgainkra is.

Winkler Gyula, EP-képviselő, Erdély:

Winkler Gyula (Fotó: Léphaft Pál)

Winkler Gyula (Fotó: Léphaft Pál)

– Rengeteg megközelítése és meghatározása van a szórványnak, mindenki kötelességének érzi azt is elmondani, legalábbis a politikusok, hogy nem szeretjük ezt a szót, hogy szórvány, de a Kárpát-medencei történések folytán megkerülni sem tudjuk. Az RMDSZ Szórvány cselekvési tervet alkotott az elmúlt húsz esztendő tapasztalatai alapján. Szórvány az a közösség, amely identitásának megőrzésére és továbbadására külső segítségre szorul. Kultúra, anyanyelvi oktatás, közösség megerősítése, ezek a kulcsszavak. Legyen a közmédia egy olyan tükör, amely megtalálja a pozitív példákat is, amelyek annak ellenére is erősödést jelentenek, hogy közben a demográfiai mutatók romlanak.

Bartók Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségének alelnöke, Szepsi, Felvidék:

Bartók Csaba (Fotó: Léphaft Pál)

Bartók Csaba (Fotó: Léphaft Pál)

– Szórvány az, amikor azt tapasztalom, hogy magyarként lassan csak én, a családom és a szűkebb baráti köröm beszél egymás között magyarul. A nagy többség már más nyelven beszél, de, ez egy érdekes szórvány, például, ha köszönnek nekem, akkor magyarul teszik. Ez az a szórványosodás felé hajló közeg, ahol még magyarnak születnek az emberek, de már szlovákként halnak meg. A történelmi Abaúj megye egyik, egykori járási székhelyéről, Szepsiről beszélek (11 ezer lelket számlál). Nemcsak a betelepítésnek, áttelepítésnek, kitelepítésnek köszönhetően vált ilyenné a város, hanem ez egy ilyen természetes folyamat, egy divat, hogy nem beszélnek magyarul az emberek, mert a szlovák oktatási intézmény, ahová a szüleik beíratták őket, megtanítja velük, hogy ez egy bűnös nép, és a bűnös népnek ez egy bűnös nyelve, amelyet ők nem használnak szívesen.

Ha mi bebizonyítjuk, hogy magyarul idegen közegben is megálljuk a helyünket, ha magyarul a gyermekeink is megállják a helyüket – mert nem az a jó magyar, akinek az apja és a nagyapja is magyar, hanem akinek az unokája is az marad – akkor van remény. Példaképeket kell találni, állítani, hogy bebizonyíthassuk, így is lehet és megéri.

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Erdély:

Tamás Sándor (Fotó: Léphaft Pál)

Tamás Sándor (Fotó: Léphaft Pál)

– Mi Erdélyben tudjuk és évtizedekkel ezelőtt megtanultuk, hogy mit jelent a szórvány, de így a megfogalmazásról soha sem beszéltünk. Úgy látom, hogy szórvány az a hely, ahol a magyar élettér szűkül azok számára, akik sok száz éve élnek ott, nem oda költöztek, nem odatelepítették őket, hanem ott voltak. Példa Fehér megye, Hunyad megye, Gyulafehérvár, a Szent István által alapított tíz püspökség egyike. Úgy keresünk és találunk megoldásokat az emberek számára összefogással, hogy ők boldogan éljék meg mindennapjaikat. Rendkívül fontos, hogy legyen feltöltődési lehetőségük, hogy egyes közösségi rendezvényeiket kivihessék a térre. Abrudbányán, például, ahol egy százalék magyarság él, az Abrudbányai Magyar Napokat a főtéren tartják. Egyrészt a saját büszkeségükre, másrészt pedig a román többség csodálkozására és támogató jóindulatára is, nem egy esetben. A magyar ember húzza ki a gerincét, és legyen büszke. Nem azt akarjuk, amit mi akarunk, hanem mi azt támogatjuk, amit a szórványban élők akarnak. Rendkívül fontos, hogy olyan közösségépítő rendezvényeket vigyünk nekik, ami számukra fontos. Vannak olyan közösségek, ahol tizenöt, húsz éve nem volt magyar kulturális rendezvény. Az egyik településen egy nagymama azt mondta: – Kedvesem, maguk ide fiatalembert hozzanak a mi leányainknak! Ez a nagymama nagyon jól látja a jövőt.