A fennállásának 125. évfordulóját ünnepelő Muzslyán vasárnap fogadást rendeztek a legidősebb helybéliek részére. Felelevenítették a négy emberöltőt felölelő időszak nehéz és kevésbé nehéz napjait. A legidősebb polgárok elmondták, hogy hogyan és milyen nehézségek árán tudtak megmaradni ott, ahol korábban senki sem élt. A beszélgetést a Petőfi Sándor MME és a Nők Egyesülette szervezte.
Nehéz és kevésbé nehéz napok tanúi (Fotó: Kecskés István)
Muzslya telepítésének az előkészületei már az 1867-es kiegyezés után elkezdődtek, a 420 magyar, katolikus család (17 településről érkezett) betelepítése Nagybecskerek közelébe pedig 1890-ben történt meg. A Magyar Állami Kincstárnak ez volt az utolsó falutelepítése a vidéken.
A vidéket már 1853-ban is említik mint a nagybecskereki gazdák szőlővidékét. Abban az időben a városban nagy becsben tartották a vidéken készített bort. A másik természeti kincs a homok volt, amelynek a bányászása már a XIX. században elkezdődött.
A telepesek többségben mezőgazdaságból élő, kétkezi munkások voltak. A természeti adottságok erre viszont szegényesek voltak. A leendő falu helye nádasokkal teli, homokos vidéken terült el. A föld meg gyenge minőségű, szikes talaj. Csak az összetartásnak és a szorgos munkának köszönhetően lehetett itt egy életerős közösséget létrehozni.
Ahogy Bodócsi József (93) mesélte, az emberek egymást segítették, különösen a házak építésében. Erre volt is lehetőség, mert volt olyan ház, ahol nyolc munkaképes férfi is élt. Barta Mihály (93) gyerekkorát a muzslyai réten töltötte. Emlékszik a két világháború közötti évekre, amikor a Magyarországról idetelepített szerbek – az optánsok – elkapták a magyarok tanyáit, földjeit, mivel azok korábban telekkönyvileg nem voltak rendezve. A magyar családok rövid határidőt kaptak arra, hogy elhagyják tanyáikat. Ez volt a sorsa az ő szüleinek is. Kénytelenek voltak még keményebben dolgozni, hogy másik birtokot teremtsenek maguknak.
Sokat kellett dolgozni, a rét is messze volt a falutól. Ha nem volt ki vigyázzon a csecsemőre, akkor a szülők vitték magukkal a határba. Mint ahogy Révész szül. Süli Erzsébet (86) mesélte, a szülők a kamillateába mákhéjat daraboltak, amitől órahosszákat is aludt a gyerek, a felnőttek pedig ez idő alatt dolgozhattak.
A muzslyaiak elsősorban a szorgalmuknak köszönhetően maradhattak meg ezen a vidéken. Ezt szemléltette a nyolcvanöt éves Gombos szül. Viola Margit néni is, aki a találkozón bemutatta családja tanyájának a mását.
