A harmadik világháború megkezdődött – írja az Európában megjelenő egyetlen arab lap, a Hayat, amelynek cikkét a Charlie Hebdo elleni terrortámadással kapcsolatos megérteni-megmagyarázni próbáló elmélkedések tömegéből „Így vélekednek az arabok” címmel vett át a Le Monde. Az arab lap szerint világháború folyik, csak másképp. Nem nagy hadseregek csapnak össze, hanem kisebb csoportok vívják a maguk csatáját. Nem nagy ütközetekből, s „megállapodott frontokból” áll ez a háború, hanem egymást követő gyilkolásokból. A kérdés részletezésébe nem bocsátkozik a cikk, nem is vizsgálja mit kellett volna tenni ennek a háborúnak a megakadályozására, hanem egyszerűen leszögezi: „a politika kudarcát fizeti meg a világ”. E kudarcért személyesen felelőssé teszi a világ két legbefolyásosabb politikusát. Obama amerikai elnököt azért, mert káoszt teremtett, majd sorsára hagyta Afganisztánt, Irakot, főképp Szíriát, megfeledkezve arról, hogy a világ egyedül maradt szuperhatalmának nagy feladatai vannak a világunkban. Putyin orosz elnököt viszont azért, mert túl komolyan vette azt, amit ő nemzeti érdeknek vélt, de figyelmen kívül hagyta, hogy nemzetközi felelőssége is van.
Abban a megállapításban, hogy háború folyik, Valls francia miniszterelnök ki is mondta: „Igen, Franciaország háborúban áll a terrorizmussal”, amihez Sarkozy, az ellenzék vezére hozzátette; a terroristák hadat üzentek a civilizációnak. Ám a másik fél is így vélekedik: az Iszlám Állam hadüzenetnek nyilvánította a Mohamedről megjelent karikatúrát. Ezt a megállapítást mi sem vitatjuk el, ám e háború számára más minősítést szeretnénk itt és most felkínálni: nem harmadik világháborúról, hanem a világok második, esetleg harmadik háborújáról van szó.
A világháborúk „klasszikus” konfliktusok voltak. Az első csak feltételesen mondható világháborúnak, annak alapján, hogy a benne részt vevő európai és amerikai hatalmak a világ urai voltak, a világot azonban ez a háború kevésbé érintette. Benne csak államérdekek csaptak össze, de mindkét oldalon ugyanaz az arisztokratikus világ állott, az uralkodók – így az orosz cár és a vele szembe került német császár – ráadásul még rokonok is voltak. A második már ténylegesen világháború volt, de abban sem két világ állt egymással szemben, hanem a kapitalizmus és a kommunizmus szállt szembe a fasizmussal.
Ám külön világok voltak ezek: társadalmi rendszerek, életmódok, ideológiák, emberi magatartásformák stb. választották el őket egymástól. A világok első háborúja, amikor ugyanezekkel az ismérvekkel megkülönböztetett két világ fordult egymással szembe, a hidegháború volt, már akkor a háborúnak új formáját megteremtve. És most ismét világok csapnak össze. Mert az iszlám nem egyszerűen vallás, hanem egy egészen más világ, más társadalom, külön ideológiával, gazdasági és állami berendezéssel, életmóddal, egészen más hozzáállással a világhoz és a társadalomhoz, az emberek hétköznapjaihoz. (Ez a háború akkor a világok harmadik háborúja, ha azt nézzük, hogy már a II. világháborúban három világ csapott össze.)
A világoknak ez a két háborúja – a hidegháború és ez – sokban különbözik egymástól, de sokkal több a közös jellemvonásuk, mint ahogy első pillantásra tűnik. Azon felül is, hogy egymástól világosan elhatárolható két világ állt fel egymással szemben és harcol egymás ellen. Vegyük csak sorjában ezeket a külön, de mégis „rokoni” vonásokat.
Most még nem fenyeget az a veszély, hogy a hidegháború bármelyik pillanatban a világot elpusztító atomháborúvá fajul, ám a világ valamennyi felelősséget vállaló államférfijának, szinte minden tábornoknak a rémálmában kísért a veszély, hogy a Közel-Keleten ténylegesen, de részben már Nigériában is a maguknak államot „teremtő” terroristák atombombához jutnak, amit Mohamed mennyországában bízva meggondolatlanabbul vethetnek be, mint annak idején az amerikai vagy szovjet vezetők.
Itt nem államok irányítanak mint a hidegháborúban, de állam is áll mögöttük. (A lapok kiderítették, hogy a Charlie Hebdo elleni támadásra közvetlenül az Irak és Szíria területén már létező, Nagy-Britannia nagyságú államból jött a parancs.) A világ többi részével harcban álló szervezeteket ugyanis összeköti az az ideológia, amely azt vallja, hogy a fehér ember világát büntetni kell a keresztes háborúk óta a mohamedán világ ellen elkövetett bűnökért. A hidegháborús érában tudni kellett, kik melyik oldalon vannak, most viszont nem tudni, nem állnak-e háttérben a mohamedán államok. (Fillon egykori francia miniszterelnök már kimondta: „Az öbölországok egy része finanszírozza a terrort.”)
Ebben a háborúban a terrorakció a harc leggyakrabban választott formája, de a különféle kémközpontok vagy más állami szervek a hidegháborúban sem idegenkedtek a diverzió, esetleg a terror bizonyos formáitól. Közös vonás, hogy mindkét háborúban mindkét fél rendelkezett olyan erőkkel, amelyekre a másik fél területén is számíthat. (A különbség csak az, hogy hidegháborúban a Szovjetunióhoz húzó baloldal nem vállalta a terrort, most viszont nem tudni, hogy melyik mohamedánból lesz terrorista.) Közös azonban az is, hogy a számításba jövők elhatárolódnak: a hidegháborúban a baloldal a Szovjetuniótól, most a mohamedánok a terrortól. Ennek az összeütközésnek a fogas kérdése: a „mi világunk” hogyan nyerheti meg ezt a háborút?
