2024. április 27., szombat

Mozogni, mozogni, mozogni!

Egy százéves asszony küzdelmes élete

Az életemről sajnos nem sok jót lehet mondani. Ha felsorolnék mindent, ami történt… főleg rossz történt… sajnos. És mégis, nem tudom, hogyan, de megértem a száz évet – kezdett bele meséjébe Kovács Ilona néni. A szatelliti piac közelében él fiával, itt látogattuk meg. Életének legnagyobb részét Újvidéken élte le, lányként költözött ide Topolyáról a harmincas évek elején, ott született 1914. október 15-én. A hivatalos nyilvántartás szerint a székvárosban élő hölgyek közül Ilonka néni a legidősebb… és talán a legbájosabb.

Kovács Ilona néni (Fotó: Ótos András)

Kovács Ilona néni (Fotó: Ótos András)

Mondatszerkesztése friss szellemi állapotra vall, szavai érthetőek, dikcióját megirigyelhetnék sokan azok közül, akik napjaink politikai színterén a retorika nagymestereinek képzelik magukat.

– Sokszor magam sem hiszem el, hogy még itt vagyok, a sok rossz, a háborúk, a bombázás, a sok betegség után… ’44-ben a bomba olyan közel csapódott be, hogy kivitte az ablakunkat, mindenünk tönkrement. Akkor kaptam egy idegalapú sokkot, amit még mindig nem hevertem ki. Még most is szenvedek, annyi év után, éjjelente elfog a nyugtalanság. Ez is, meg még sok minden más rossz is történt. A férjem elment a háborúba, a fiam akkor négyéves, kislányunk pedig pár hónapos volt. Sohasem tért vissza, élve maradt, de nem jött vissza. Mindig csak biztatott, hogy majd jön, jön, sok levelet írt, de nem jött. Itt maradtam két pici gyerekkel, egyedül kellett felnevelnem őket. Nagyon, nagyon nehéz volt az életem. Már gyerekkoromban is nehéz volt, az első világháborúban születtem, az édesapám elment katonának, hat évig orosz fogságban volt. Az édesanyám is elment, elhagyott engem, a nagyszüleim neveltek, meg a nagynénim, az édesapám testvére. Itt is, ott is neveledtem, de nem emlékszem semmi jóra. Senki nem szeretett, nem éreztem szeretetet, az anyám se szeretett, ha már elhagyott. Én is itt maradtam két pici gyerekkel, de én nem bírtam volna ilyent csinálni. Nagyon sokat küzdöttem, akkor még nem volt mosógép, meg ez, meg az, éjjel mostam meg varrtam. Varrónőnek tanultam, ha kicsit elálmosodtam, leborultam az asztalra, és egy kicsit pihentem, aztán tovább folytattam a munkát.

Mindig félelemben éltem, amikor bejöttek az oroszok, verték az ajtót, sok helyen betörtek, nagyon féltem. Álltam az ablaknál, hogy ha betörik az ajtót, akkor kiugrok… de végül elmentek. Hála istennek, nem történt bajom. Amikor a partizánok bejöttek, a Pirosi utcában laktunk, egy kis, új utcában, új épületben, kerttel. Volt ott egy kis malom is. Bejöttek, hatan voltak, körülvettek, rám fogták puskáikat. Kérdezték, hogy ki van a padláson. Mondtam nekik, hogy nincs senki… képzeljék el azt a félelmet, amikor középen állok, a puskákat öten rám fogták, egy meg felmászott a padlásra! Bementek a lakásba, a szekrényből mindent kidobáltak, puskatussal feltúrták az ágyat, ami valamire való volt, érték, mindent elvittek. Elvitték a rádiót, órát, karórát… Velem nem csináltak semmit, de elég volt az, hogy rám fogták a fegyvert – borzasztó volt. Miről is mesélhetnék még?

Nem volt jó az életem, de azért volt egy kis öröm is – örültem az unokáknak. Csak addig érdemes élni, ameddig az ember rendben tudja tartani saját magát, meg maga körül azt, amit meg kell csinálni. Nagyon borzasztó, amikor másra kell szorulni, higgyék el! Mennyien vannak, akik fel sem bírnak kelni, voltam én is olyan állapotban: ott feküdtem a padlón, a fiam Zágrábban tanult. Naponta kétszer is jöttek injekciókat adni, fölkelni sem bírtam. Két óra hosszáig tartott, mire elgyalogoltam a Verseci utcáig az orvosig. Ki kell bírni sokat, ki lehet bírni sokat, a Jóisten ad erőt mindig ahhoz, hogy az ember keresztülérjen a rosszon. 

Elmentem az Etilen tisztítóba, onnan mentem nyugdíjba elég régen, ötven évvel ezelőtt. Korán nyugdíjba mentem, rokkantsági nyugdíjba. Nagyon sokat beteg voltam, öt műtétem volt, a sok betegeskedés miatt végül nyugdíjba tettek. De itthon én mindent dolgozok, még most is csinálgatom – nem nagy ez a kert, de itt mindig van valami: hullik a levél, azt látni kellene, hogy mennyit tisztítok ki! Szeretem nagyon, ha tipp-top rendben van minden. Nagyon szeretem a virágokat, nyáron nagyon szép itt, tele van virággal. Ez az egy örömöm van még – a virágok. A templomba szeretek eljárni, amióta nyugdíjas vagyok, mindennap elmegyek. Tavaly november 26-án azonban egyszerre elfogott valami, azóta nehezen birok a lábamra állni. Hajnalban, ülés közben elkezdett velem forogni minden, úgy, mint még soha! Korábban is volt már minden, elájultam, összeestem, azt sem tudtam, hogy tértem magamhoz, de ez a novemberi eset… azt hittem, végem is lesz. Gondoltam, vagy elmúlik, vagy lesz, ami lesz, nem keltettem fel a fiamat. A rosszullét végül elmúlt, de aznap nem mentem el a templomba…Sokat varrtam a családnak meg magamnak is, de nem dolgoztam varrónőként. Nem bírtam, mert beteg a hátgerincem, az orvos megtiltotta, még kézimunkáznom sem lenne szabad. Nem fogadtam szót, csak csináltam, de másnak keveset varrtam. Először a szövödében dolgoztam, ott, abban az utcában, ahol a kis Forum van. Ott volt a szövöde. Nagyon szerettem ott dolgozni, csak végül nem bírtam a zajt, a gépek csattogását.

Mindig nagyon korán kelek, a templom előtt összerakodok, meglocsolom a kertben a virágokat, reggel jobban vagyok, birok dolgozgatni. Később már csak elfáradok, mégiscsak, ugye, öreg vagyok. Korán lefekszek, van, amikor már 7 órakor. Már említettem az előbb, hogy sokszor nem birok aludni, egész éjjel ébren vagyok, ha rossz idő van, ilyenkor le föl járkálok benn. Ha jó az idő, akkor a kaputól a teraszig sétálgatok az udvaron. A nappalon még csak átesek valahogy, de az éjjelek borzasztóak – fáj nagyon mindenem, a lábaim, a fájdalom mindig éjjel jön, a bombázáskor kapott, idegi rángatózás is. Több, mint 70 éve kigyógyíthatatlan – meséli egyhuzamban Ilonka néni. Ha több dolga van, például vasalnia is kell, olyankor felkel már 3 órakor. Templom előtt elvégez mindent. Oda fél 9-re megy, egyedül, két buszt vált, a legnagyobb bánata az, hogy mostanában nehezen gyalogol. – A telepi templomban énekelek is, nagyon hiányzok az énekkarnak, ha nem vagyok ott. Szeretem a szép énekeket, ez kicsit feldob – mondja.

Ilonka néni külön házrészben, szoba-konyhában lakik a  cicájával  (Fotó: Ótos András)

Ilonka néni külön házrészben, szoba-konyhában lakik a cicájával (Fotó: Ótos András)

Kovács Ilonka néni meséjén végighúzódik a tenni akarás, az állandó küzdelem fontosságának vonala, nagyon sokat kellett dolgoznia. A házban becsurgott az eső, Ilonka néni a tégláig leverte a vakolatot, maga malterozott. Az ajtó mellett is kihullott a malter, nagyon sok mindent egyedül javított meg. Régebben sokszor felmászott az udvari házacska tetejére lefesteni azt, a kaput is ő festette, még tavalyelőtt is. Tavaly a teraszon festette a székeket meg az asztalt.

– Mindig csinálok valamit, most is varrok. Legújabban csak kétszer eszek naponta, templom után, fél 10, 10-kor először, úgyhogy délben korai lenne az ebéd. A fiam későn szokott ébredni, ő bír aludni, néha csak délután négy órára főzök ebédet. Az egyben ebéd és vacsora is. Esetleg később, estefelé valami gyümölcsöt megeszik az ember, és kész. A tejes dolgokat szeretem legjobban, gyomorfekélyem volt, ami szeret kiújulni. Most megint vacakol nagyon, vigyáznom kell, hogy mit eszek. Egyszerűen eszünk, főzök én jó ételeket, de olyan nagyon komplikáltakat azért nem. Szeretem nézni a televízióban a főzőcskét, szeretek főzni meg sütni, akkor, amikor még dolgoztam, egész éjjeleket rááldoztam arra, hogy süssek a gyerekeknek. Ünnepekre 8–10 félét összesütöttem, olyasmit, ami eláll. Most már nagyon fájnak az ujjaim, nem birok sütni – mesélte, majd a következőt tanácsolta: Mozogni kell, azelőtt sokáig gyalog mentem a telepi templomba, pedig nincs az olyan közel. Pár éve még a haltéri piacra is jártam, húztam-vontam a piacról mindent, amit csak kellett, meg az üzletből is. Csak mostanában, pár éve buszozok. Kérdezték is az ismerősök, hogy miért gyalogolok, ha van buszbérletem. Azért, mert szeretek gyalogolni. Mozogni és tevékenykedni kell! Szeretek mindent csinálni, az orvos megtiltotta, de én mégis annyi kézimunkát varrtam, hogy magam sem hiszem! És még mennyit elajándékoztam! Éjjel is kézimunkáztam, hogyha meghalok, ne maradjon befejezetlenül. Én csináltam a mintákat is, én rajzoltam, mindent én csináltam! Egészen mostanáig mindent, mert szerettem csinálni!

Az orvosok nem egyszer lemondtak rólam, nem is tudom, hogy maradtam meg. Hmmmm, igen…