Hetven éve, 1945. február 13-án éjszaka hajtotta végre a brit és az amerikai légierő a II. világháború legpusztítóbb légitámadását a szászországi Drezda ellen. Az Elba Firenzéjeként emlegetett szászországi város nagy része megsemmisült, a lángtengerben több tízezer ember lelte halálát.
A pusztító támadásra a világháború végén került sor, amikor a harcok kimenetele már nem volt kérdéses. Az akció ráadásul egy védtelen város ellen irányult: Drezdának nem volt kiépített légvédelme és a Luftwaffe sem tudott segítségére sietni, mert gépei a már nem túl messze húzódó fronton álltak harcban. A barokk műemlékekben gazdag várost addig csupán 1944 végén érte egy kisebb légitámadás, s akkor is külvárosi területekre hullottak a bombák. A helybéliek körében el is terjedt, hogy a brit miniszterelnöknek, Churchillnek egy nagynénje él itt, ezért kímélik a szövetségesek a várost. Nem tudhatták, hogy az angolszász hatalmak már a hónap elején, Sztálin, Churchill és Roosevelt jaltai csúcstalálkozója előtt (1945. február 4–11.) tervbe vették a támadást, de a végrehajtást az időjárás másfél hétig nem tette lehetővé.
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a bombázással meg akarták törni a német ellenállást, egyben bizonyítani akarták a szovjeteknek koalíciójuk erejét. A célpontnak kiszemelt Drezda, ahol akkor már több mint egymillió ember (közülük félmillió sziléziai menekült) zsúfolódott össze, nem volt sem hadászatilag, sem iparilag jelentős központ, a támadás a műemlékekben gazdag centrumra összpontosult. Drezda elpusztítása egyszerű megtorlás, terrorbombázás volt: válasz az 1940-es és '41-es angliai bombázásokra, amelyek során a Luftwaffe Londonban 12 ezer ember halálát okozta, 1940 novemberében pedig porig rombolta Coventryt.
Az első hullámban, február 13-án éjszaka 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat. Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek, és megkezdődött a mentés, egy újabb, immár 529 bombázó erődből álló hullám zúdult a városra, a brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobott le.
A rémálom nem ért véget; délben 311 amerikai B–17-es bombázó további 771 tonna, éjszaka újabb 210 amerikai bombázó 461 tonna bombát szórt a lángoló pokollá változott városra. Az áldozatok számát illetően ma is csak becslések vannak, legalább 35 ezer ember égett el, fulladt meg az óvóhelyeken, de valószínűbb, hogy az áldozatok száma sokkal nagyobb; 135–225 ezer közé tehető. A harcok elcsitulta után a Zwingert és a Semperopert újjáépítették, de a Frauenkirche, az egyik legszebb és legmonumentálisabb német protestáns templom, amelynek kupolája uralta Drezda látképét, háborús mementóként romokban hevert. A templomot a német újraegyesítés után, tizenegy év alatt építették újjá, s 2005 októberében szentelték fel újra. Jelképes módon a 90 méter magas kupolát díszítő keresztet az angol Alan Smith készítette, akinek édesapja részt vett Drezda lebombázásában. A város elpusztításának át- és túlélője volt, Kurt Vonnegut, német származású amerikai író is, aki élete egyik legmegrázóbb élményét Az ötös számú vágóhíd című regényében írta meg.
