A december hónap az emberiességről szól, még akkor is, ha csak képmutatásból kerül erre sor. Politikusaink, akik így az év vége felé úgy ítélik meg, hogy népszerűségük lefelé tendál, jótékonykodni kezdenek és így újra tele lesz velük a sajtó. Legtöbbször szegényebb sorsú, lehetőleg többgyermekes családokkal szeretnek ilyenkor fényképezkedni, miközben azoknak rettentően hálásnak kell lenniük a kisebb-nagyobb adag szénhidrátbombáért csokoládé és cukorka formájában. Pedig sokkal többet is tehettek volna ez év végén a köztársasági parlament tisztelt képviselői saját népszerűségük növelése érdekében, de nem tették meg. Ebből is látszik, felénk a humánusság csak külcsín, szaloncukor a karácsonyfán.
December 15-én a 187 köztársasági képviselő közül 157 megtagadta a szavazást az úgynevezett „Zoja törvény” napirendre való tűzéséről, melyet még az év elején megfogalmaztak és át is adtak az akkori egészségügyi miniszternek. A kezdeményezés a múlt évben elhunyt nyolcéves Zoja Mirosavljević családjától érkezett, aki a ritkának számító Batten betegségben szenvedett, szülei pedig nem kaptak támogatást az államtól sem a diagnózis felállításához, sem pedig a kislány gyógykezeléshez. Zoját és még három Batten-kóros szerbiai gyermeket csakis jóakaró polgárok adományaiból tudták 2011-ben öt hétig Kínában gyógykezelni. Zoja édesanyja egy interjú során elmondta, ha nem lettek volna adakozó, humánus emberek, kétségbeesettségében kész lett volna pénzzé tenni valamely szervét, esetleg bankot rabolt volna. Sajnos Zoján nem segített az egyszeri terápia, többre viszont nem jött össze elég pénz.
Szerbiában ahhoz, hogy kezeltetni lehessen a gyermekeket, szükséges a betegség diagnosztizálása, mert anélkül Szerbiában a beteg gyerekeknek nem jár sem pelenka, sem kerekesszék, semmi.
A „Zoja törvényének” értelmében az orvosok kötelesek lennének a szövettani vagy vérmintát továbbítani egy külföldi referencialaboratóriumba az állam költségén, amennyiben Szerbiában nem sikerült hat hónap alatt felállítani a diagnózist.
Keresem józan ésszel a magyarázatot arra, hogy a parlamentben miért történhettek így a dolgok. Miért lett volna a probléma az, ha képviselőink felvállalták volna ennek a törvénytervezetnek a napirendre tűzését. Talán azért nem tették meg, mert ezzel maguk is bevallanák, a király meztelen. Hogy igenis létezik olyan, hogy Szerbiában fél éven belül nem tudják az orvosok diagnosztizálni valaki betegségét és ez a legkevésbé az orvosaink szakképzettségén múlik, hanem az egészségügyünk leépítésének következménye, melyben legtöbben a képviselői székekben ülők közül segédkeztek. Ezzel saját maguk is elismernék, hogy a reformok, amelyeket az utóbbi évtizedekben az egészségügyben eszközöltek, nem hozták meg a várt javulást, hanem azt eredményezték, hogy az orvosaink egymás után menekülnek külföldre, ahol lelkiismeretes munkájukat megfelelőképpen díjazzák és megvannak az eszközök és a körülmények a pácienseik gyógyítására, betegségmegelőzésre. Esetleg nem jó időben jött a javaslat, de majd elő lehet húzni a következő választások előtt, amikor is a hatalmi párt fogja előterjeszteni. Hogy hány diagnózis nélkül szenvedő beteg gyermek tudja bevárni az új voksolást, az meg csakis tőlünk, adakozó emberektől függ.
Képviselőink többsége azzal a döntésükkel, hogy nem szavaznak a törvénytervezet napirendre tűzéséről, egyszerűen ignorálták a gyermekeinket, a jövőnket. Nem elég egy-két télapócsomag kiosztása, hiszen ezek után mindenki számára világos, képviselőink többsége nem nőtt fel a feladatához, és megfeledkeznek arról, hogy valójában ki miatt ülnek a parlamentben.
