Elsős elemista lehettem, amikor megismerkedtem a halfogás alapfogalmaival. Mivel a családban senki sem tudott segíteni a felszerelésem összeállításában, így kénytelen voltam egyedül boldogulni. A zsineget, az akkori horgászmadzagot a padláson találtam az apám hagyatékát képező régi, repedezett bőrtáskában, ott rozsdásodott még benne egy-két ormótlan harcsázóhorog és fél ököl nagyságú ólom is. A horgokat nem tudtam használni, hiszen az apró vörösszárnyú keszegeknek megfelelt a meghajlított legkisebb gombostű is, de az ólomból fogóval lecsípett és a síndarabon meglaposított ólom kellett a súlyozáshoz. A kapások érzékeléséhez a tollseprűből szakítottam kellő nagyságú pedzőt. Egyedül botot nem tudtam találni a finom szerelékhez. Kísérleteztem én különböző vesszőkkel, de ezek nehezek voltak, vagy ha vékonyabbat választottam, akkor túl hajlékonyak. A kínlódásomat látva nagyapó javasolta, hogy próbáljam ki a Mosztonga-parti erős nádszálakat, de csak ha elszáradnak.
Ez az ötlet jutott eszembe a karácsony előtti napokban, amikor egy kisebb hóesés után a langyosabb, napos idő kicsalogatott a kertbe. Vidáman tapostam a porhavat a vízpartra lejtő úton, már messziről kémlelve a hajladozó nádast. A Mosztonga vizét csak a part menti sávban csipkézte a vékony, olvadásban levő jég. Miközben szemrevételeztem az alkalmasnak látszó szálakat, keserves macskanyávogást hallottam a víz felől. Ez a jelenség akkoriban nem volt ritkaság a faluban, mert földijeim a nem kívánt kiscicákat leginkább a mocsár vizébe vetették. Azok aztán kievickéltek a nádtorzsakra és napokig hallatszott az egyre erőtlenebb jajveszékelésük. A szüntelen halálkoncert azonban a tavaszi hónapokra volt jellemző, nem a decemberre. Elindultam a hang irányába, amikor vízhez vezető lábnyomokat találtam a hóban. Ezek aztán elvezettek egy kis öbölhöz, amelynek közepén egy fonnyadó sáscsomóba kapaszkodva nyávogott egy fiatal fekete macska. Tanácstalanul tébláboltam a parton, a víz mélysége bőven meghaladta a gumicsizmám hosszát, azonkívül a megviselt lábbelik a lábhajlatnál lyukasak is voltak. A sáscsomó végtére is alig volt két méterre a parttól, de számomra elérhetetlen távolságban vacogott a cicus.
Első ötletként elindultam haza valamilyen segédeszközért. A fészerben átvizsgáltam a szerszámokat és a hosszú nyelű hólapát tűnt a legalkalmasabbnak. Visszafelé már igencsak csúszkáltam az olvadófélben levő havon, többször az utolsó pillanatban nyertem vissza az egyensúlyomat. Az öbölhöz érve kissé elbizonytalanodtam, mert a nyél rövidnek tűnt. Addig közelítettem a vízhez, míg az egyik csizmán be is csurrant, de a lapátot a didergő állatka elé nyújtottam. Az inkább megrettent a segítségtől, és még hátrébb húzódott. A hívogatásomra aztán lassan, a mozdulataimat kémlelve rátette a mellső lábait a mentőnek szánt szerszámra. További türelmes szólongatásomra aztán rátelepedett a lapátra és óvatosan partra húztam.
A gondjaim csak azután kezdődtek, mert valahogy haza kellett csempésznem. Tudtam, hogy otthon nem örülnek meg az új szerzeményemnek, ezért óvatosan bevittem a nedves szőrű macskát a játszóházamat képező kemencekuckóba. Ott éppen a kenyérsütés utáni meleg padka gyorsan megszárította, este pedig én vállaltam a kutyaetetést, és a finomabb falatokat a macskának adtam. Így pátyolgattam és rejtegettem a megmentett állatot egészen szentestéig, amikor is a bejgliből csentem neki vacsorára valót. De nem volt a helyén. Szomorúan mentem vissza a házba, és a leendő (már rég felfedezett) karácsonyi ajándékok sem vigasztaltak. Miután kellő ceremónia után bemehettem a tisztaszobába, az ott „titokba” felállított fenyőfa alatt a selyempapírba gondosan becsomagolt édességek és játékok mellett egy kibélelt kartondobozban kuporgott a fekete kandúr.
Életem legszebb karácsonyi ajándékát kaptam Mirci személyében (utána anyám mindenkori cicáját így hívták). Mintha tudta volna, hogy tartozik nekem, mindig elém szaladt amikor hazaértem, és a lábam köré tekeredett, amit én számtalan Mosztongából kifogott vörösszárnyú keszeggel háláltam meg. Annyira rászokott a halra, hogy mást nem is akart enni. De ez csak jó volt nekem, mert mindig volt egy jó okom a horgászatra.
