2024. április 27., szombat

Kultúra és elhivatottság

Almási Gábor szobrászművész Virág Ibolyára bízta hagyatékának őrzését

Virág Ibolya neve talán sokak számára ismeretlen, és sokak számára nem az. Nem törekedett nyilvánosságra, a háttérben tevékenykedett inkább, sosem személyét, hanem az általa képviselt ügyet tartotta fontosnak. Évtizedek óta a vajdasági magyar művelődési élet egyik elkötelezett híve, kiállítások, művelődési műsorok szervezője.

A kultúra iránti elhivatottsága több mindenben megnyilvánult, a horgosi fiókkönyvtár dolgozójaként ugyanolyan lelkesedéssel szervezett kulturális rendezvényeket, mint mikor már a magyarkanizsai könyvtár vezetőjeként igazgatta az intézményt. Emellett két nagy vajdasági művész, Koncz István költő és Almási Gábor szobrász is alkotásainak örököséül választotta. Jelenleg a horgosi könyvtárban – a művelődési ház újjáépítési munkálatainak folytonos halasztódása miatt ideiglenes, könyvtárhoz méltatlan környezetben – tevékenykedik, próbálja a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Almási Gábor halálának huszadik évfordulója alkalmából is itt szervezett kiállítást, hogy megemlékezzen a művészről.

Mikor és honnan jött a kultúra iránti, ilyen magas fokú elkötelezettsége?

– Mindenekelőtt a családi indíttatásról kell szólnom, majd arról, hogy idővel Koncz István író magyarkanizsai ügyvédi irodájába kerültem. Koncz hihetetlenül intelligens és olvasott ember volt, az ő irányításával ismerkedtem meg például a vajdasági magyar irodalommal. Ugyanakkor a Koncz-iroda képezte hosszú éveken át a Kanizsai Írótábor vendégei egy csoportjának találkozóhelyét, s megfordultak ott külföldi alkotók is. Egyébként a joghallgatás mellett így választódott a bölcsészet, az újvidéki magyar tanszék. Aztán a horgosi könyvtárba kerültem, előbb volontőrként. Tenni próbáltam valamit a környezetem kultúrájáért ebben az itteni sivár egyhangúságban: irodalmi estek, kiállítások, művelődési műsorok, diákok számára szervezett vetélkedők sora következett, bekapcsolódtam közben – másokat segítve – a honismereti és a drámapedagógiai mozgalomba is. Mindvégig azonban a könyvtáros szakma állt az előtérben. Úgyszintén: a múlt század kilencvenes éveiben, közel tíz esztendőn át, Bosnyák István mellett a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság alelnöki posztját vállaltam. Ez egy izgalmas és erőt próbáló időszak volt, hiszen lényegében egyedül ez a kulturális szervezet biztosított megszólalási lehetőséget a vajdasági magyar értelmiségiek számára. 2002 és 2011 között töltöttem be a magyarkanizsai József Attila könyvtár igazgatói tisztségét, ekkor épült fel a könyvtár új épülete. Most ismét könyvtárosként tevékenykedem Horgoson. Számos különféle rendezvényt tartunk, és egyre népszerűbb a Facebookon a honlapunk, azon naponta közlünk friss információkat.

Könnyebb helyzetben van-e a mai vajdasági magyar kultúra, mint korábban?

– Úgy gondolom, hogy sem a politikum, sem a költségvetés nem támogatja kellő mértékben a kultúrát. S talán a spontán szerveződésnek is jobban kifejezésre kellene jutnia.

Több külföldi és vajdasági művésszel ápolt jó kapcsolatot, köztük Almási Gáborral...

– Kedves ismerőseim listája igen hosszú lenne. Szegeden és Budapesten jelen lehettem neves tanárok, előadóművészek estjein, s később, amikor erre lehetőségem nyílt, elhívtam őket körünkbe. Az invitálásnak mindannyian eleget tettek. Igazi barátság mindenekelőtt az Új Symposion második és harmadik nemzedékének számos tagjához fűzött. Ami pedig az Almási házaspár közelségét illeti, ez számomra valóban sokat jelentett.

Milyen embernek és művésznek ismerte meg Almási Gábort?

– Távoli rokoni kapcsolat is fennáll, édesanyám pedig Almási Gábornál tanulta ki a bútorpolitúrozási szakmát, így én lényegében kislány korom óta ismertem őt, a hatvanas évek végétől pedig a feleségét is. Rendkívüli harmóniában éltek, amúgy mindkettő művészlélek, hiszen Liza asszony divattervezőként nagyon szépen rajzolt, festett. Igazi társaként ő teremtette meg azt a derűs, kiegyensúlyozott és békés miliőt, amely révén férje az alkotómunkának szentelhette életét. Fiatalos lélekkel érdeklődtek minden iránt, úgyszintén bensőségesen odafigyeltek minden készülő vagy már elkészült alkotásra, sugárzott belőlük a szeretet, amely belengte a lakást, a kertet; az emberek jól érezték magukat náluk. Én is. Emlékszem a szép beszélgetésekre – mindig feltöltődve, gazdagodva jöttem el tőlük. Almásinál pedig külön becsültem pályája ívét: rajzolóceruza, gyalu, fűrész – ez volt az indulása.

Az asztalosmesterségből, az anyag megismerését követően tudott átlépni a valódi művészet világába. Keze a vajdasági tájra jellemző matériához, a fához és az agyaghoz kötődött, ezekből születtek meg aztán mondjuk a domborművei és a portrészobrai. Emlékezetemben pedig úgy marad meg, mint egy barátságos, valóban szeretni való ember, figyelmes és előzékeny, inkább szűkszavú, s aki kifejezetten jó humora ellenére is inkább csak csendesen mosolyog. Szerette a természetet, bájos szabadkai kertjük tele volt fákkal, virágokkal, bokrokkal... Az udvari részben kialakított műterme pedig pedáns, tiszta, minden a maga helyén. Ott alkotott: csak a felesleget távolította el, vette le a fából, agyagból – és láss csodát, egyszer csak ott állt a szobor! Mi legalábbis így érzékeltük.

Nem Almási Gábor az egyetlen művész, aki magára bízta a szellemi, kulturális kincseit.

– Almási Gábor úgy vélte, tisztelem és szeretem, amit alkotott, s odaadóan, pedánsan őrzöm majd a dolgait. Így gondolkozhatott Koncz István ügyvéd-költő is. Emlékezetüket szeretném megőrizni a közösség számára. Költőnknek szobra van, emléktáblája a házfalon (azt ugyan ellopták – az új készülőben), a zEtna kiadta összegyűjtött verseit, azok szerb fordításban is megjelentek...

Nagy felelősségnek érzi-e a hagyaték gondozását?

– Mindenképpen. Ilyen vonatkozásban az ember soha sem elégedett. A jövőben bizonyára több fórumot kell majd megkeresnem, szeretném, ha mindkettőjükről több szó esne.

Mi lett Almási Gábor szobrainak a sorsa? Véleménye szerint eleget foglalkoznak-e a munkáival?

– Szobrainak többségét a Szabadkai Városi Múzeumban őrzik. Remélhetően sikerül majd létrehozni – a megállapodás értelmében – egy állandó termet a művei részére, ahol például kellőképpen lehet megemlékezni születésének vagy elhalálozásának évfordulóiról is. A most is tartó horgosi kiállítás ezt pótolja. Egyébként úgy gondolom, Almási munkássága él a köztudatban, de nem foglalkozunk vele annyit, amennyit megérdemelne. Holott például Bela Duranci és Ninkov Kovačev Olga egybehangzó megállapítása, hogy a vajdasági modern szobrászat Almási Gáborral kezdődik. Bízom abban, reménykedem – és ezen ügyködöm –, hogy a jövőben e téren is kedvező elmozdulás történik. Szobortalan égaljról jöttem – ezzel a címmel jelent meg az önéletrajza. Az égalj méltán és jobban benépesíthető az ő szobraival.