Impozáns tempóban csökken a munkanélküliek száma Szerbiában. Legalábbis erre lehet következtetni, ha csupán a számadatokat veszünk figyelembe. Politikusoktól is hallunk azonban olyan kijelentéseket, hogy a sikeres reformoknak köszönhetően az év utóbbi hét hónapján a munkanélküliségi ráta szédületes tempóban csökkent. A nemrég még (hivatalosan is) majdnem 30 százalékos munkanélküliségi ráta az év elején még valóban 20 százalék körüli volt, a legújabb számadatok pedig már 17,6 százalékról szólnak. Valóban szédületes tempó. Ha csupán ez alapján kellene megítélni országunk gazdasági állapotát, a hozzáértők többsége is talán elképedve azt mondaná, hogy „dübörög a gazdaság”.
„Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok” – érvelnek a statisztikában nem bízók, legtöbbször Churchillre hivatkozva. Neki tulajdonítják a mondatot, noha megbízható történelmi források nem erősítették meg, hogy a híres angol politikus valaha is mondott volna ilyeneket. Másrészt azt is tudni kell, illetve fontos mindig leszögezni, hogy a számok sosem hazudnak, tehát amikor valami nem stimmel, akkor a módszerekben, a tálalásban, a tévesen magyarázott összefüggésekben kell az okot megkeresni. Azzal például kevésbé dicsekednek „illetékeseink”, hogy már egészen biztosra vehető, hogy a társadalmi össztermék az év végéig mintegy 2 százalékkal elmarad az előző évihez, ami nem szerény hanyatlásra utal. Természetesen erre is van magyarázat: az árvíz, a kedvezőtlen és bizonytalan nemzetközi gazdasági környezet, (szintén) a reformok stb. Valami azonban mintha mégsem stimmelne a dologban: sokkal többen dolgoznak, de nem kevéssel kevesebbet produkálnak? Vajon hogyan lehet ezt „összefésülni”? Viszonylag egyszerűen. Csak arra kell gondolni, mi jellemzi vidékünk mindennapjait. Ahogyan napilapunkban nemrég az egyik cikk címében is meg lett fogalmazva: „Már nem csak a fiatalok mennek el.” Aki teheti, külföldön keres munkát. Azért, mert egyrészt itthon nemigen találni, másrészt, ha találni is, csupán a töredékét fizetik ugyanazért a munkáért, mint nem messze északabbra vagy nyugatabbra tőlünk. Közismert, hogy sokan azért igényelték a kettős állampolgárságot, hogy EU-állampolgárként tartósan vagy ideiglenesen külföldön vállaljanak munkát. A Nemzeti Munkaközvetítő Szolgálat pedig „hatékonyan” dolgozik, legalábbis ami az adatok rendezését illeti. Állítólag a nyilvántartott munkanélküli személy, ha egyszer nem jelentkezik a megszabott időn belül, azonnal törlődik is a nyilvántartásból. Persze ennek jogossága nem kérdőjelezhető meg. Ha valaki külföldön dolgozik, és azért nem jelentkezik, akkor valójában nem is munkanélküli, még akkor sem, ha vannak közöttük, akik külföldön sem kerülnek be semmilyen nyilvántartásba. A számok mégsem hazudnak, csak éppen nem azért csökken a munkanélküliség, mert sikeresek a reformok, hanem azért, mert szédületes tempót vett az elvándorlás. A szédületes tempójú elvándorlás pedig éppen ellenkezőleg: a reformok sikertelenségének mutatója lehetne. Erre viszont azt mondják az illetékesek, hogy a reformok hatásai még csak most lesznek majd érezhetőek. Mindezekre persze lehet nagyon sokféleképpen tekinteni. A közeljövő történései majd szépen megmutatják, mi mennyire eredményes, ezért aztán felesleges és hálátlan dolog is jóslatokba bocsátkozni.
Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy miért gazdagok a gazdag országok, és miért szegények a szegények? Miért szegények egyes emberek, miért gazdagok mások? Mi lehet a felzárkózás titka? Vajon tőlünk északra és nyugatabbra miért lehet ugyanannyi munkával többet keresni? Azok a polgártársaink, akik külföldön próbálnak szerencsét – kevés kivétellel –, jól meg is állják a helyüket. Akkor viszont nem az a probléma, hogy a hazai munkaerő alulképzett, vagy valamit nem jól tud. Országunknak az alacsony jövedelmű fejlődő országokéra emlékeztető lehangoló gazdasági teljesítménye nem magyarázható az alulképzettséggel, a szakértelem hiányosságaival. Egyrészt, mert az itteniek külföldön is megállják a helyüket, másrészt azért sem, mert ha (megint) a statisztikákra hivatkozunk, a különböző szintű végzettségűek aránya majdnem eléri a kelet-európai országok mostani átlagát. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szakképzésnek nincs jelentősége. Úgy tűnik azonban, hogy a termelékenység az, ami a teljesítményt alapvetően meghatározza. A felmérések szerint Szerbiában a magánszférában működő cégek sem a szakképzettség hiányát tekintik a legsúlyosabb problémának. A vállalatvezetők szerint leginkább a kormányzati bürokrácia, a korrupció, a kormányzati intézkedések és az adópolitika veti vissza a versenyképességet. A tapasztalatok azt mutatják, hogy igazából mindig elég sokat lehet tenni az álláshelyek számának emelése érdekében. Amikor ez nem működik, akkor az általában azt jelenti, a cégek számára az aktuális kormányzat nem tud megfelelő környezetet létrehozni. Sem a cégek, sem az emberek számára.
