Teljes az elbizonytalanodás, nemcsak a francia kormányban, hanem az egész európai baloldalon – ezt mutatta a francia kormány nemrégi átalakítása. Négy hónap alatt kétszer változott a francia kormány összetétele. François Hollande 2012-ben történt megválasztása óta már egy negyedik kormány alakuljon. Négy hónappal ezelőtt Hollande francia elnök azzal az eltökéltséggel váltotta le a kormányát és nevezte ki az új kormány élére Manuel Vallst, hogy véget vessen a gazdasági válság megkövetelte reformokkal kapcsolatos habozásnak, és határozottabb lépésekre kényszerítse a kormányt. Ez a kormány azonban csak négy hónapig tartotta magát: most Valls miniszterelnöksége alatt ismét átalakult. És most is csak a reménykedhetnek, amit az egyik kommentátor így fogalmazott meg: „Remélem, az új kormány nagyobb stabilitást mutat, és nagyobb hitelességre tesz szert”. Ténylegesen azonban ezek a fordulatok is csak azt jelzik, hogy milyen nehéz leküzdeni a mostani válságot, ezek a nehézségek mennyire elbizonytalanítják a kormányt, és nehéz helyzetbe hozzák a baloldalt.
A kormány átalakítását látszólag az tette szükségessé, hogy annak tagjai között ellentétek támadtak a gazdasági válság leküzdésének kérdésében. Ahogyan a francia politika egyik veteránja, Francis Bayrau mondta: „Példátlan, hogy a kormány gazdasági minisztere bírálja a kormány gazdasági politikáját, és a nemzeti oktatási miniszter még rálicitál”. Arnaud Montenbourg gazdasági miniszter határozottan szembeszállt az elnök által a válság leküzdésére választott reformokkal, kifogásolta a megszorításokat. Ahogyan ő fogalmazott: „A megszorítások politikája nem működik. Sőt mi több, igazságtalan”. Benoit Hamon oktatási és Aurélie Filippetti kulturális miniszter osztotta a véleményét.
A háttérben azonban mélyebb okok rejlenek, pontosabban a kormányon belüli viták már csak következményei az országon belül, a politikai és gazdasági életben előállt helyzetnek. Ezt a helyzetet a politikában Hollande népszerűségének és támogatottságának mélypontra süllyedése, a gazdaságban pedig a Süddeutsche Zeitung által olyan tömör öszinteséggel megfogalmazott vélemény jellemzi: „A francia gazdaság félelmetesen gyenge”.
Hollande támogatottsága 20 százalék alá esett. A közvélemény-kutatások ugyanis azt az elképesztő eredményt mutatják, hogy ha most lennének az elnökválasztások, az első fordulóban a Nemzeti Front jelöltje, Marine le Pen végezne az első helyen. Sőt Hollande-ot még arra sem tartják megfelelőnek, hogy a Szocialista Párt elnökjelöltje legyen a következő, 2017-ben esedékes választáson. (A megkérdezettek 40 százaléka szerint Valls, 16 százaléka szerint Martine Aubry pártelnök és mindössze 15 százaléka szerint lenne Hollande alkalmas jelölt.)
Az elnök népszerűségének lemorzsolódása is egy súlyos helyzetnek a jele, annak a következménye, hogy a francia gazdaság nagyon nehezen küzdi le a gazdasági válságot. A munkanélküliség, amelynek csökkentése az egyik legfőbb választási ígérete volt, már 9 hónapja folyamatosan növekszik. A gazdaság növekedése ugyanis semmiképpen sem akar beindulni: az idei év első felére jósolt 1 százalékos növekedésből csak fél százalék lett, és a jelenlegi előrejelzések szerint talán 2015-ben lesz (akkor is lehangoló) 1 százalékos növekedés. Ennek hatására megingott a Hollande-ba vetett bizalom. Pedig nem is választotta az EU legtöbb tagállamában a kormányok támogatottságára rombolóan ható kemény intézkedéseket. (Például nem csökkentette a közalkalmazottak fizetését, nem hajtott végre radikális nyugdíjreformot. Míg mondjuk Spanyolországban az vezetett a baloldal választási vereségéhez, hogy kormányuk 2010-ben 5 százalékkal csökkentette, a következő évben befagyasztotta, majd 2013-ban ismét 7 százalékkal csökkentette ezeket a fizetéseket.)
Az eddigi politika kudarca és a népszerűségnek a lemorzsolódása váltotta ki, hogy Montebourg gazdasági miniszter új megközelítés mellett döntött. Nemcsak egyszerűen a megoldásra képtelennek minősítette a megszorítások politikáját, hanem szembeszállt az EU-nak azzal a követelésével, hogy az ország költségvetésének mostani 7-8 százalékos hiányát 3 százalékra kell leszorítani. Olyannyira, hogy Angela Merkel német kancellár téves politikájának minősítette az egész takarékoskodást. (Az interneten már megjelenhetett a megjegyzés, hogy a francia–német ellentét kiújulásáról van szó: „Attól tartanak ők is, hogy amit Hitler háborúval nem tudott elérni, azt most a németek békével valósítják meg”.) Szerinte inkább akár a költségvetési hiány növelésével is a gazdaság serkentésére kell összpontosítani.
Hollande kitart eddigi politikája mellett. Mint Párizs felszabadulásának évfordulóján elhangzott beszédében mondta: „Semmit sem fogunk erőfeszítés, lemondás és bátorság nélkül elérni”. És a megoldást továbbra is a baloldal politikájában látja: „Az ellenállók – mondta – egy olyan igazságos társadalmat akartak, amely minden erejét a fanatizmus legyőzésére fordítja. Egy olyan társadalmat, amelyben a vállalkozások legitim ambícióját a szociális garanciák kiegyenlítik. Ma is erre a célra kell minden erőnket összpontosítani. Franciaország versenyképességének helyreállítása, a függetlenség megtartása, valamint annak érdekében, hogy legyőzzük az egyenlőtlenségeket a társadalmi kohézió érdekében”. Csak éppen senki sem látja, hogy ezt a célt hogyan lehetne elérni. Ez azonban már más téma.
