2024. április 26., péntek
EGY SZAKÁLLAS ELMÉLET ÚJRAÉBREDÉSE

A realizmus áldatlan dicsérete

„Ne incselkedj a medvével” – avagy a „Nyugat alkonya” – Munkatársunk jegyzete, Washington, szept. 5.

Mulatságos lenne, ha nem lenne szomorú, ahogyan egy moszkvai ihletésű (és pénzelésű) hírportál „belső értesülései” és „intelmei” terjednek a magyar közvéleményben. Ugyanakkor egyáltalán nem meglepő, hogy abban a sajtótérben, ahol szerkesztők és tulajdonosok negyed évszázada – eltérő megfontolásból, de azonos következményekkel – elnyomják a világ dolgainak jobb megértését célzó tartalmakat, és ahol még mindig él az „átkos korszak” korai sajtójának hiteltelensége, ott szinte akármit elhisz a tájékozatlan közönség, ami a „hivatalos” tényeknek az ellenkezőjét sulykolja.

Természetesen az ukrajnai válságról van szó, ami sokakat arra vett rá, hogy felüljön a furfangos propagandának: „Ne bántsd a medvét, mert megharagszik!” „Putyinnak joga van megvédeni az ukrajnai oroszokat!” „A NATO agresszív fellépése miatt vágott vissza Moszkva.” „A budapesti memorandum érvénytelen.” „Ez ellen nincs mit tenni, az egész nyugati világ az orosz kegyektől függ – aki ezzel dacol, az lábon lövi magát.” „A barbár, liberális Nyugat már megint világháborúra készül” – stb., stb.

A legutóbbi kapcsán szögezzük le: az első két világháborút egyáltalán nem a „liberális Nyugat” robbantotta ki, hanem két illiberális európai birodalom, a német, illetve az osztrák. Most sincs semmi jele annak, hogy a Nyugat két liberális központja, az Egyesült Államok és az Európai Unió háborúra készülne: Obamát éppen azzal vádolják otthon, hogy visszavonult az USA vezető szerepéből, Hillary által „újraindító gombot” kínált Moszkvának, sőt még Iránnal is tárgyalni kezdett. Az amerikai tőke – saját népének érdekeit is mellőzve – elkötelezett a globalizáció mellett, amelyben az orosz nyersanyag-gazdaság is fontos szerepet játszik. Az EU pedig az amerikai biztonsági ernyőt élvezve keveset költ védelemre, és inkább kereskedni akart Moszkvával. Az európai embernek különben is elege van a háborúskodásból, akárcsak az amerikai népnek a korábbi neokonzervatív elit kalandjaiból. Éppen a putyini autokráciák („illiberális demokráciák”) azok, amelyek könnyűszerrel felvethetik a háború ötletét, mert a társadalomnak nincs jelentős beleszólása abba, mit akar és mit tesz az „uralkodó”.

Az illiberális társadalmak meghatározó (vagy államilag meghatározott) közgondolkodásával ellentétben Amerikában léteznek olyan tekintélyes hangok, amelyek a „saját oldal” hibáit elemzik. Konkrét esetben John Mearsheimerről, a realista külpolitikai iskola egyik legnagyobb alakjáról van szó, aki szerint – akárcsak a Kreml hivatalos propagandája szerint – az ukrajnai válságért elsősorban vagy kizárólag a Nyugat a felelős, mert Európához akarta „csalogatni” Oroszország „hátsó udvarát”.

A realizmus azt tanítja, hogy a nemzetközi kapcsolatokban az államé a kizárólagos vezető szerep, azon belül pedig a hatalom birtokosáé – moszkvai viszonylatban nyilván Putyiné. Ő dönthet életről s halálról – nemcsak a saját államának a határain belül, hanem annak „természetes érdekövezetében” is. Ez az iskola tehát nemcsak abszolút döntőképességet tulajdonít, legalábbis közvetve, az egyszemélyi vezetésnek, hanem semmisnek vagy legalábbis örökre megvalósíthatatlannak tartja a „kis országok” saját céljaikhoz és hovatartozási vágyaikhoz való jogát: ahová „születtek”, ott kell „meghalniuk”, már a szomszéd nagyhatalom pillanatnyi érdekei szerint.

Jól látható, hová vezet ez: ha a 45 milliós Ukrajna sem döntheti el, hogyan szeretne élni, hová szeretne tartozni, akkor mit szóljon egy tízmilliós Magyarország, vagy egy kétmilliós Vajdaság, netán annak 13 százaléka. Magyarán: egy-két nagyhatalmon kívül mindenkinek „kuss” a tétre menő játszmákban!? Jóérzésű ember ezt aligha fogadhatja el. Ezért érdemes elvetni az abszolút realizmust, a putyini példát, bármilyen „jutalmakkal” és precedensekkel is kecsegtet.

És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy „a Nyugat” mindent jól és tisztességesen csinál. Ezt egyetlen komoly elemző sem állítja. Csak azt, hogy a liberalizmus teret hagy az önálló gondolkodásnak, az önkorrekciónak – még mielőtt újra katasztrófába sodródna a világ az autokraták hatalmi mámora vagy mániája következtében.