A Magyarzó Pistike szerzője nyugdíjas, de még mindig aktívan dolgozik. Ha ideje engedi, szívesen horgászik, de a szakmájától nem tud megválni, ezért ritkán jut ki a Dunára. J. Garai Béla önerőből küzdötte be magát az újságírás világába, és azóta is maradandót alkot. 2013-ban megkapta a legjobb vajdasági magyar újságírónak járó Napleány-díjat. Több évtizedes munkáját a Magyar Szó hasábjai őrzik. Megfontolt, igényes szerkesztő volt. A nyolcvanas években, amikor ő szerkesztette a vasárnapi újságot, minden újságírónak dicsőség volt, ha elfogadta írását. Szerkesztőségünk meghatározó személyisége volt. Újságíróként sok műfajban kipróbálta magát. Ha jegyzetet vagy kommentárt írt, az összetéveszthetetlen volt: ezeknek az írásoknak olyan „garais” hangja volt. Fanyar humora, a napi politikai történések görbe tükörben történő bemutatása pedig immár a Magyar Szó védjegyévé vált.
Hogyan kezdődött az újságírói pályafutása?
J. Garai Béla (Fotó: Molnár Edvárd)
– Édesapámat korán elvesztettem, szűkös körülmények között nőttem fel, nem tudtam továbbtanulni, ezért szakmát kellett választanom. 14 évesen elmentem postai műszerész tanoncnak, majd később feladtam, és az összespórolt pénzemből elkezdtem tanulni. Mindig is szerettem volna írni. Magánúton befejeztem a gimnáziumot, beiratkoztam a Magyar Tanszékre, és 29 évesen friss diplomával elhelyezkedtem a Magyar Szónál, eljegyeztem magam az újságírással, és mai napig, 76 évesen is még mindig csinálom. Nyugdíjba vonulásomat követően napi rendszerességgel írok egy budapesti napilapnak, a Magyar Szónak és a Vajdaságma hírportálnak.
Hogyan tanult bele a szakmába?
– A Magyar Tanszéken kiváló tanáraim voltak: Szeli István, Bori Imre, Sinkó Ervin, vagy Sreten Marić, aki a Sorbonne-on doktorált. Egy teljesen új világ nyílt ki előttem, teljesen el voltam kápráztatva. Az irodalom nagyjai mindig ott sürögtek-forogtak a Magyar Szó klubhelyiségében, ott zajlott az élet. Olyan tanítómestereim voltak, mint Gál László, Kollin József vagy Bodrits István. Egész kemény iskola volt, akárcsak a többiek, én is végigjártam a szamárlétrát. Volt, hogy két hétre leküldtek a nyomdába, és figyelni kellett, hogyan dolgoznak. Az újvidéki rovaton kezdtem kis tudósításokkal, amelyeket rendre eldobtak a szerkesztők, és újra kellett őket írni. Mindig vonzott a külpolitika, ott sokkal szabadabb volt a légkör, mint a belpolitikán, amely egy szörnyűség volt abban az időben. A pártbizottságról szóló tudósítások megírása nem feküdt, lázadó típus voltam. Ehhez képest a külpolitika egy szabad világnak tűnt, folyamatosan érkeztek az osztrák, német, angol lapok. A külpolitika rovat munkatársaként lehetett utazni, kinyílt a világ előttem.
Merre járt, milyen élményei voltak a nagyvilágban?
– Olyan szerencsésen alakult a sorsom, hogy összebarátkoztam a nyugatnémet nagykövetség sajtóattaséjával, és ő lehetővé tette számomra, hogy választási kampányok során kétszer is beutazzam Németországot.
Fotó: Dávid Csilla
Alkalmam volt élőben hallgatni Willy Brandtot és Helmut Schmidtet. Óriási tanulság volt megtapasztalni, hogy ég és föld az itteni és a nyugati vezetők közötti különbség. Néhány évvel később Tito németországi látogatására is elküldtek tudósítani, ami szintén tanulságos volt. Külön autóbuszt indítottak az újságírók részére, mintegy hatvanan voltunk. Nem volt teljes a bizalom irántunk, mert amikor lementünk a szálló halljában meghallgatni a nagykövet fejtágító előadását, addig a szobáinkat átkutatták és mindent felforgattak. Hozzátartozik a történethez, hogy abban az időben, a ’70-es években nagyon sok disszidens élt Németországban, és a Tito elleni összeesküvések sem voltak ritkák. Egy másik alkalommal Ausztriába mentünk, ahol egy étkészletgyárat látogattunk meg. A jugoszláv újságírókat szállító buszban mellém ült egy vajdaságból disszidált magyar. Teljesen ártalmatlan dolgokról beszélgettünk, de amikor hazaértem a magyar újságírókat figyelő belügyi munkatárs felhívott telefonon, és érdeklődött, hogy miről diskuráltam a disszidenssel. Ebből tudtam meg, hogy a buszon besúgó volt az újságírók között. A belügyi munkatárs egyre erősködött, hogy menjek be hozzá beszélgetni, de mindig kibújtam valahogy. A végén elkezdett fenyegetőzni, erre azt feleltem, hogy én csak a főnökömnek, Bálint Istvánnak vagyok felelős beszámolni. Idegeskedtem, hogy mi fog ebből kisülni, de többet nem hívott.
Milyen volt szocialista időszak utáni Magyar Szó?
– 1978-ban összezördültem Erdélyi Károly főszerkesztővel, és átmentem az Újvidéki Televízióba, ott 9 évet dolgoztam szintén a külpolitikán. Abban az időszakban többször kiküldtek külföldre, hogy filmrendezői feladatokat lássak el, de sehogy sem ment a dolog. A filmes riportjaim biztos nem kerülnek be a tévések történelmébe. 1987-ben a Magyar Szónál Sinkovics Péter került a főszerkesztői posztra, és visszahívott az újsághoz. Akkoriban a belpolitika izgalmas színtérré változott, bekövetkezett a nacionalista korszak, és én a belpolitikára kerültem, később pedig a szerkesztője lettem. Akkor még létezett a párt, de nagyon ingadozott, látszott, hogy az egész össze fog omlani, és bevezetik a többpártrendszert. Aztán jött a Milošević-éra, és azon dolgozott a hatalom, hogy a rendszerhez hű kádert ültessenek a nyakunkba. Amikor az utolsó oldalt nyomták a nyomdában, közelharcot folytattunk, hogy ne jelenhessen meg a kinevezett főszerkesztő neve az impresszumban. Akkor Kubát Jánost tették meg főszerkesztőnek, de nem vált be a hatalom számítása, mert Kubát lett a leghangosabb forradalmár közöttünk. Abban az időben olyan vezércikkek jelentek meg az újságban, mintha nem is itt élnénk, és keményen ostoroztuk a nacionalista szerb háborús politikát. Megpróbáltuk rávenni az embereket, hogy utasítsák el a katonai behívókat, a besorozás elől bújtattuk a vidéki kollégáinkat, egyáltalán nem volt veszélytelen, amit műveltünk. A Magyar Szó minden politikai cikkét lefordították és küldték Belgrádba. Még a Pistikét is megpróbálták lefordítani, de azzal nem boldogultak. Nehéz idők voltak, de sikerült megőrizni a lap függetlenségét, amely az egypártrendszerben lehetetlen volt.
Tavaly kapta meg a Napleány-díjat (Fotó: Molnár Edvárd)
Nagyjából a kilencvenes évek derekán újítottuk fel a Magyarzó Pistike messéi c. tárcarovatunkat. Kezdetben Pintér Lajos humorista folytatta a Gál László-i örökséget, majd később Kiss Erzsi kolléganőmmel felváltva írogattuk a meséket, 1998 óta pedig én csinálom egyedül. A háború idején elkezdtem tudósítani egy pesti lapnak, és nem tudtam összeegyeztetni erkölcsileg sem, hogy ide is, meg oda is dolgozom. Másrészt nem akartam itt félkézzel dolgozni, és 2000-ben elmentem nyugdíjba.
Történtek-e személyes jellegű incidensek a lapnál?
– Mikor Erdélyinek lejárt az első mandátuma, akkor a kollektívának is áldását kellett adnia, hogy másodszor is betöltse a főszerkesztői tisztséget. Persze mindannyian tudtuk, hogy a pártbizottság csakis Erdélyit akarja látni a vezetői pozícióban. Néhányan összebeszéltünk, hogy titkos szavazás útján vonjuk meg a bizalmat tőle. Én voltam a munkásellenőrző bizottság elnöke, és felvetettem a javaslatot, amelyet Erdélyi ellenkezése ellenére a kollektíva elfogadott. Ezt követően a pártbizottságból Miskolci Mária bejött a Magyar Szó főszerkesztői irodájába és behívatott engem. „Hogy képzeljük, hogy titkos szavazást rendezzünk? A nyugati demokrácia az nálunk nem működik, azt mi már túlhaladtuk. A nyugati demokrácia és a titkos szavazás dekadencia. Nálunk szocialista demokrácia van, nyilvánosan szavazunk, mert mi nem félünk”‒ mondta Miskolci, és a titkos szavazást lefújta. Erdélyit ismét megtették főszerkesztőnek.
Egy időben hajnali szerkesztő voltam, az este fél 9 után érkező híreket én szerkesztettem be az utolsó oldalra. Történt egyszer, hogy Tito táviratot küldött, amelyet mindig minden újság a címlapon közölt le, de a Magyar Szóból ezúttal kimaradt. Összehívták a vésztanácsot. Én voltam az ügyeletes, és meg is mondtam, hogy semmilyen táviratot nem kaptam. Tűvé tették azt kis szobát, ahova befutottak a táviratok, és kiderült, hogy az a bizonyos távirat megérkezett, csak lecsúszott a gép mögé a padlóra. Mindennek tetejében a táviraton egy cipőtalp nyoma éktelenkedett. Ebből az Erdélyi azt a következtetést vonta le, hogy az osztályellenség képviselői közül valaki azt a táviratot ledobta, és még meg is taposta. Nem az én cipőm nyoma volt rajta, és egy óvással megúsztam az esetet.
