Az új szerbiai munkatörvény elfogadása előtt sokan „hosszú forró nyárról” beszéltek, véget nem érő elégedetlenségi hullám kezdetét jósolták. Aztán mintha a tájainkon már szebb napokat is megélt szakszervezetek is meggondolták volna magukat, mintha már csak mímelnék az „osztályharcot”. Lehet azonban, hogy csak kivárnak, vagy a szakszervezeti vezetők is nyaralnak, ezért az igazi és tömeges tiltakozásokat későbbre halasztották. Rövid csend után a különböző (szak)szervezetek különféle „legális” módszereket kezdtek emlegetni, melyekkel majd – lényegében jogi útra terelve a folyamatokat – kijavíttathatják a munkatörvényből eredő hibákat. Az egyik szakszervezet az alkotmánybírósághoz fordult, mert alkotmányellenesnek véli a minimálbérről szóló szakaszt, más érdekképviseletek pedig feljelentették a munkaügyi minisztert. Az Egyesült Ágazati Szakszervezetek és a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetsége közösen kezdeményezte a bírósági eljárást Vulin ellen. A vád hivatali helyzettel történő visszaélés, mivel az új munkatörvény tervezetét készítő csoport elnökeként önkényes döntéseket hozott, és átlépte a pozíció nyújtotta hatáskört. Emellett tévesen tolmácsolta a szakszervezetek álláspontját a közvéleménynek, miközben ellehetetlenítette az érdekképviseletek törekvéseit, hogy ismertessék a szélesebb nyilvánossággal, a munkatörvény pontosan milyen módon is csorbítja a dolgozók jogait. Szintén a szóban forgó vád szerint a miniszter emellett még azt is megakadályozta, hogy a munka- és a nyugdíjbiztosításra vonatkozó törvény közvitára kerüljön.
A kormány szerint az új munkatörvény, valamint a nyugdíjbiztosításról szóló törvény az első jelentős lépés, amivel az ország megkezdte a régóta halogatott, elengedhetetlenül szükséges, létfontosságúnak tekinthető gazdasági reformokat. A viszonylagos nyugalom ellenére megállapítható az is, hogy a közvélemény nagyon megosztott a szóban forgó két törvényt illetően. A politika viszont most egységesnek tűnik, a parlamenti pártok többsége támogatta a törvénytervezet elfogadását. A munkaügyi törvény az elvárások szerint rugalmasabbá teszi a munkaerőpiacot, ami elengedhetetlen feltétel a beruházások, befektetések és a munkahelyteremtés ösztönzése érdekében. A miniszterelnök kifejtette véleményét, mely szerint az utóbbi években Szerbiában egy olyan torz gazdasági rendszer alakult ki, amelyben a munkavállalók legfőbb célja az volt, hogy a közszférában dolgozzanak. A diagnózis helyes, sőt... Valószínűsíthető, hogy még egy ideig meg is marad ez a torz rendszer. A lemondott pénzügyminiszter állítólag azért távozott, mert a reformok tempójával volt elégedetlen, ugyanakkor „tapasztalt európai reformerek” intik arra miniszterelnökünket, hogy túl gyors tempót diktáljon. Az egész felépítmény valóban úgy van összerakva és olyan rozoga is, hogy könnyen összeomolhat akár egy jól át nem gondolt, „hirtelen mozdulattól” is.
A szakszervezetek szerint a körülbelül 20 000 dináros minimálbér túl alacsony, ami – valljuk be – valóban igaz. A másik oldal véleményét hallgatva viszont kiderül: ez az összeg a mintegy 44 ezer dináros átlagbérhez viszonyítva megengedhetetlenül magas. Ebben is van valami igazság. A gond pedig abból ered, hogy szégyenletesen alacsony az átlagos életszínvonal. Amíg azonban ez nem változik, addig az arányokon sem lehet változtatni. Ha a reformok a megfelelő tempóban haladnak, és meg is valósulnak a hozzájuk fűzött elvárások, akkor is kell legalább egy évtized ahhoz, hogy a jelenlegi jövedelmi szint megduplázódjon. Nyilván lehangolóan hangzik, de azt is hozzá kell tenni, hogy még akkor is jócskán le leszünk maradva a (mai) európai átlagtól.
A szerbiai sajtóban a munkaügyi törvényekről szóló írások stílusából szépen leszűrhető, hogy ellenzéki vagy kormánypárti lapról van-e szó. Objektív kritikával alig lehet találkozni. Vannak sajtóorgánumok, melyek a jogszabálynak csak a pozitív oldalait emlegetik. Például azt, hogy az eddigi fél év helyett már egy hónap után kérhető szabadság; ahol nem váltásban dolgoznak, ott 26 százalékkal emelkedik az éjszakai munkáért fizetett bér; a meghatározott idejű munkaszerződések idejét pedig egyről két évre hosszabbították meg. Lehet, hogy sokan vannak, akik erre azt mondják, hogy: „Igen, pontosan ez az, amit már régóta hiányoltunk, és most aztán biztosan fel fog lendülni az ország gazdasága?”
Sajnos az is megállapítható, hogy amikor az emberek a munkatörvényről és jövőbeli hatásairól beszélnek, magáról a törvényről csak a sajtóból értesültek, illetve tartalmának részleteit is csak onnan ismerik. Az idő fogja megmutatni, hogy a reformok fokozatos adagolásának csak elméletben létező optimális tempóját mennyire követi az új munkatörvény. Ilyen szemszögből akár még pozitív jelzővel is illethető. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a közszférában foglalkoztatottak esetében vannak olyan rendelkezések, melyek felülírhatják az új munkatörvényben leírtakat.
