2024. május 10., péntek

Róluk szépet vagy semmit!

Mármint a halottakról... Ugye így valahogy szól a népi mondása. De a mondás mégsem azt állítja, hogy mindenáron „királyfit”, tökéletes embert kell mindenkiből csinálni, csak azért, mert már nincs közöttünk! Nem egészen bűn, ha az ember elhallgat egyet-mást. Ha éppen nem nevez meg mindent. Mert ugye nem is illik, nem is kell, hisz már a legjobb akarattal sem tud az ember az illetőn segíteni, megváltoztatni a múltat!

A már régen nem létező Grafičar pályáján, melyet a Novi Sad használt, 1958-ban ifjúsági selejtezőedzést tartottam. Volt vagy két és fél csapatra való gyerkőc. Közöttük egy nagy darab, nem is olyan ügyetlen középiskolás, aki azt mondta, hogy eddig csak asztaliteniszezéssel foglalkozott komolyan, de a legnagyobb óhaja a futball! Ivica Brzić volt a neve, és állítása szerint a Vojvodina pionír csapatában játszott. Nekem az tetszett benne a legjobban, hogy „hangoskodott” – vigyázz, add már le, lesen vagy, vidd rá –, mert szinte sosem fogta be a száját, és ami meglepett, sosem beszélt mellé! Szóval bevettem a tizennyolcba. Balösszekötőt akart játszani, és játszott is egy darabig, míg egy nap azt kellett mondanom, hogy: „belőled sosem lesz jó összekötő, mert, úgy forogsz, olyan gyorsan, mint egy vontatóhajó!” Abban a pillanatban tudtam, hogy le kellett volna nyelnem ezt a példát, de nagyon. De nem tehettem, mert kimondtam! S a nagydarab fiatalemberben valami meghalt! Meglehetősen sok időmbe került, hogy rátukmáljam az ötletemet: „belőled egy jó középhátvédet tudok csinálni”! Csak bámult rám, és mintha a könnyeit törölgette volna... Egy év múltán már az első csapatot edzettem és magammal vittem négy-öt ifit. Köztük volt ő is. Már egészen jól csinálta dolgát, de a nagyok között, különösen az I. ligában a fejjátéka nem volt olyan szinten, ahogy én szerettem volna. Folytattuk is a felfüggesztett labda fejjel való „büntetését”. Volt, hogy két tucat tízes széria után mehetett csak haza. Egyszer, amikor úgy hitte, hogy már elmentem, halhattam, hogy hova szeretett volna küldeni! Komoly játékossá vált. Amikor én elmentem oda messzire, ő átment a legnagyobb helyi ellenségünkhöz, bajnokok is lettek. Ő válogatott is. Majd külföldön játszott. Edző is lett, itthon is, külföldön is. Az utóbbi években Dél-Amerikában élt, de legvégül már itthon volt. Rák vetett véget életének. Szerintem nem kellettek a különböző erőltetett színezetek a búcsúzáson. Tartalmas élete volt, és ez mindennél többet ér. Nyugodj békében öregfiú, nemsokára jövök én is és megbeszéljük a „dolgokat”.

Ha a sportminiszternek lenne mersze

Biztosra veszem, hogy mindenkinek elege van abból, amit a két nagy belgrádi kosárlabdaklub vezetői produkálnak hétről hétre, szinte napról napra! A legutóbbi „jelenésük” olyan természetű, hogy senki nem nyelheti le, azzal a megjegyzéssel, hogy azért sok minden történik a sportban, és nem kell mindent túlságosan komolyan venni. Uraim! Az amit ez a két pasas – mert hát nem mondhatom, hogy úr – tett, még a legnyugodtabb sportbarátnak is felszökteti a vérnyomását, egészen odáig, hogy kórházba kell vinni: Vujošević, bármilyen sikeres edző, nem „taníthatja” Bogdanovićot, a csapat legjobb játékosát azzal, hogy torkon ragadja a meccsen! Čović, a pirosak elnöke pedig bár mit is mondott róla a tv-ben Dejan Anđusa, nem verheti össze-vissza!

Ez a két „úriember” már annyi mindent megengedett magának az elmúlt hónapokban, években, hogy valakinek végre eszébe juthatna, hogy ez nem kell a sportnak! Valószínűnek tartom, hogy egy pillanatig jó volt a politikának, de annak is vége kellene, hogy legyen egy pillanatban. S ha van egy kis becsület az új sportminiszterben, akkor nem várja, hogy más tegye tisztába a portfólióját, hanem ő maga függeszti fel ezt a két vezetőt, akik most már annyira lejáratták a klubjaikat, magát a sportot, hogy mindenki, aki félrenéz, ugyanolyan ludas, mint ez a két... nincs kifejezés arra, hogy micsoda... talán a monstrum!

 A visító „öreglány” és egyéb

Már azt hittem, hogy a díjbirkózó Serena után a visító Marija is kiesik. Kétszer is nagyon úgy nézett ki, hogy rögtön sírva fakad. Két tehetséges – ebben a pillanatban valóban a legtehetségesebb – fiatal leány nagyon megszorította. Mindketten meg is nyerték az első szettet, sőt, a spanyol egészen közel volt a második megnyeréséhez is, de akkor... akkor Sarapova még magán is túltett! Olyanokat sikított, hogy nemcsak a lányok rezeltek be, hanem a labdaszedők is! Ehhez még az is adódott, hogy önmagát is „felcsavarta”, olyan megoldásokat talált, amilyeneket csak egy sokszoros bajnok képes a legfontosabb pillanatban. S persze ezek meg is hozták a győzelmet. Mindkét fiatal, a spanyol, de a kanadai Bouchard is nagy tehetség és a jövő bajnoka, ez utóbbi pedig mindenben – persze szépségről beszélek – egyenrangú az orosszal. Sőt!

De ha már a nőknél vagyok, had említek meg egy-két női apróságot, melyek a napokban foglalkoztattak. Ugye, alig van valami, amit egy nő csak azért tesz, „hogy legyen”! Az ápolt kezek és a különböző színű körmök nem ezért vannak, hogy a zsebbe bújjanak! A legtermészetesebb valami, ott, kávézás közepette, hogy a cigarettával az ujjak között „ismertesse” a hölgy asztaltársait, már amiről éppen szó van. Figyeljenek csak oda, mi mindent lehet „elmondani” szép kezekkel és cigarettával anélkül, hogy egy szó se essék! Ha pedig menet közben kellene valamit tenni, hogy ne csak az ápolt kezekre figyeljen fel az ember, hanem a frizurára is, akkor a leginkább hosszú hajat hátra kell dobni, nem is egyszer, és akkor „szétzilálni”. Egy mai nő sosem unatkozhat. Ha semmi problémája sincs, ott van az okostelefon! Azt állandóan kézben kell tartani, azokkal a szép ujjakkal és körmökkel ide-oda irányítani! Tudni, hogy mi van a világban, mit szól a barátnő az új ruhájához, mi az, amit nem tud lenyelni, kivel volt tegnap este. Ugye, hogy van miről beszélni!

Na de ne feledjük el a másik részét az emberiségnek! Látott már valaki hosszú nadrágban olyan férfifiút, akinek a lábszárán tetoválás van? Vagy éppen hosszú ujjú ingben, ha a felsőkarján vannak a saját maga választotta  tetoválások? Ugyan már! Esetleg télen.