2024. május 4., szombat
Adalékok a Magyar Szó hét évtizedes történelméhez

A legnehezebb az volt, amikor nem írhattam

Szabó József nyugdíjas újságíró, szerkesztő, lektor vall a lapunknál eltöltött életpályája szépségeiről és buktatóiról

Hetvenedik évében jár a Magyar Szó. Mi arra vállalkozunk, hogy nyugdíjas kollégáink életútjának, pályájának felidézésével mutassuk be, mi minden történt velünk, körülöttünk az elmúlt hét évtizedben. Az újságírók csak ritkán beszélnek saját magukról. Most nekik adunk teret, hogy személyes történeteikkel árnyalják és színesebbé tegyék a sajtótörténetet. A Magyar Szó mindenkori legnagyobb értéke a benne és körülötte felhalmozott szellemi tőke.

Teljesen véletlenszerűen hozta úgy a sors, hogy éppen a mai napon, a vele készített interjú megjelenésének napján ünnepli hetvenhetedik születésnapját Szabó József, a Magyar Szó egykori újságírója, szerkesztője, lektora. Vérbeli professzionalizmusára vall, hogy gyengélkedése ellenére is teljes fizikai és szellemi frissességgel vállalta, hogy visszaemlékezéseivel segít felidézni a hetvenéves napilap történetének őt érintő periódusát. Dolgozószobája ma is tele van könyvekkel, helytörténeti feljegyzésekkel, számítógépén pedig éppen egy újabb kiadvány lektorálásán, ahogyan ő mondja: „gatyába rázásán” ügyködik. Jobb bizonyosság nem is kell annak a régi nagy igazságnak hitelességére, mely szerint újságírónak vagy születik az ember, vagy nem. Meg lehet tanulni a szakmát, ám ha nincs meg az emberben a kellő elhivatottság iránta, akkor könnyen leteszi a tollat – nem úgy a született szakmabeli, aki az utolsó percig állhatatosan rója a sorokat.

Mikor és hol fogalmazódott meg először az a gondolata, hogy ezt a pályát fogja választani?

– Ez egy érdekes történet, mert pontosan emlékszem arra a napra, amikor elhatároztam, hogy én újságíró leszek. 1950-ben, 13 éves koromban az iskolai szünetben Szabadkán megláttunk egy idegen hölgyet az iskolánkban, aki ott készített riportot. Nekem egyből megtetszett ez a dolog. Később megtudtam, hogy Marjai Magdi volt az, akivel utána egy szerkesztőségben dolgoztunk. El is kezdtem tudósításokat küldeni a Magyar Szónak Palicsról. Bejárogattam a szabadkai szerkesztőségbe, ahol az említett kolléganőn kívül Urbán János szerkesztő és Jucika, a gépírónő dolgozott. Közben levelezgettem az újvidéki szerkesztőséggel is. Schmidt Mária volt a titkárnő, és megkérdeztem tőle, hogyan lehetek igazi újságíró. Ő levélben azt válaszolta, hogy egyelőre csak tanuljak, készüljek rá, és szorgalmasan tudósítsak. Megfogadtam a tanácsát, és még több tudósítást küldtem, közben figyeltem a nagyok munkáját, olvastam írásaikat. Egyik nyári szünidőben a kisérettségi után sikerült bekerülnöm a Rukovet irodalmi folyóirat szerkesztőségébe kifutónak, olyan „mindenesnek”. Vittem az anyagot a nyomdába, meg hasonló dolgokat bíztak rám. Ennek én nagyon örültem, mert azt hittem, hogy jobban elsajátíthatom a szerb nyelvet, de sajnos akkor ott nem sikerült, mert aki csak bejött – még a legtöbb horvát nemzetiségű író is –, magyarul beszélt. Közben nagyon sok írót megismertem, és a szabadkai irodalmi életről is tudósítottam a lapot. Lassan elmúlt a nyár, mígnem egy szép napon bejött Urbán János szerkesztő, és nekem szegezte a kérdést, hogy volna-e kedvem náluk dolgozni. Hát, ne mondjam, égből pottyant mesék, ugye volt egy ilyen sorozat, alig tudtam megszólalni az örömtől. Már hogyne lett volna kedvem – egész addigi életemben erre vágytam. Így történt, hogy 1957. szeptember elsején felvettek a Magyar Szóba tiszteletdíjasként. Az sem mellékes, hogy háromszor több tiszteletdíjat kaptam, mint a Rukovetben. Még arra is emlékszem, hogy tizenkétezer dinár volt.

Milyen területen dolgozott, milyen feladatokat kapott kezdőként?

– Akkoriban még nem úgy volt, mint később, hogy gyakornoki idő, meg választhattál témát, meg majd holnapután megírom... Egyből bedobtak a mély vízbe. Mindjárt másnap egy vaskereskedésben kellett riportot készítenem az üzletvezetővel. Ez volt az első hosszabb hangvételű írásom, hiszen addig csak tudósításokat írtam. A következő tavaszon például már végigkísértük a választásokat, de minden témához kellett egy kicsit érteni. Sokat segített Kolozsi Tibor, a lektor, aki a Hét Napnál dolgozott, de nekünk is besegített. Tőle sokat tanultam. Azon a nyáron megkaptam a katonai behívót. Leszerelésem előtt kaptam levelet a Magyar Szótól, hogy a továbbiakban sajnos Szabadkán már nem tudnak tovább alkalmazni, mert azt a munkahelyet betöltötték, de ha van kedvem, akkor felvesznek Topolyára. Rövid gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot.

Milyen volt újságíróként egy nagyváros nyüzsgő társadalmi életvitele után beilleszkedni egy jóval kisebb közösségbe?

– Nem volt könnyű. Az egyik ok azonban mindenképpen az volt, amiért igent mondtam a felkérésre, hogy továbbra is újságíró maradhassak, a másik pedig az. hogy Topolyára udvaroltam. A katonaság után egy hónappal meg is nősültem. Szabadkán tartottuk az esküvőt, ami egy kicsit kalandos volt, mert éppen aznap járt ott Tito elnök, és le volt zárva az egész központ. Alig tudtunk átjutni egyik okdalról a másikra. A dolog másik érdekessége az volt, hogy Urbán János szerkesztő kollégám eskettetett, mert ő akkoriban ilyen tisztséget is betöltött. Nos Topolyán kevésbé voltak olyan jó föltételek, mint Szabadkán. Kezdetben még szerkesztőség sem volt, és eleinte különböző irodákból, vállalatokból tudtam csak telefonálni, akkoriban még tekerős telefonon. 1960. július elsején kezdtem meg a munkát Topolyán, és már az első nap bementem a művelődési házba, ott megismerkedtem Dimitrijevics Mara igazgatónővel és még néhány emberrel, akik sokat segítettek. Mindjárt aznap volt községi képviselő-testületi ülés, elmentem rá. Leadtam a jelentést egy kis saját kommentárral, kedden meg is jelent, szerdán már hívatott az alelnök egy kis kioktatásra. Ez végigkísérte topolyai pályafutásomat, mint egy hógörgeteg. Mindig adódott hozzá egy kicsi. Problémájuk volt, hogy nem voltam párttag, így nem járhattam el a pártgyűlésre, pár hónap múlva ez megoldódott, mert beajánlottak tagnak. Később tudtam csak meg, hogy az előttem itt tevékenykedő újságírók ténykedését sem nézték jó szemmel a helyi vezetők. Elődöm, Brenner János csak három hónapot bírt ki ezen a terepen.

Egyedül tudósított Topolyáról?

– Egészen 1965-ig egyedül voltam, akkor egyesült a moravicai (ma Bácskossuthfalva) és a topolyai község. Ekkor behívatott a Szocialista Szövetség községi elnöke, és tudomásomra hozta, hogy náluk az a szokás, hogy mielőtt elküldöm a tudósítást, ők átnézik, és piros ceruzával kijavítják. Erre azt válaszoltam, hogy ezt soha nem érik meg az elvtársak. Természetesen nem nagyon tetszett nekik a dolog, és addig ügyködtek, hogy később az akkori párttitkár segítségével elérték, hogy nem írhattam tovább Topolyáról. Kalapis Zoltán akkori főszerkesztő áthelyezett Újvidékre lektornak, ott ismét csak sokat tanultam. Kossa János volt a főlektor, de a többiektől is sok ragadt rám. Tíz évig utaztam mindennap. Szinte csak aludni jártam haza. Nem mondtak fel. Úgy voltak vele, majdcsak ráunok és felmondok. Nem lett igazuk. Kitartottam. Időközben egészségügyi okok miatt kértem, hogy helyezzenek vissza Topolyára. Egy rövid időre vissza is tettek, de nem szerkeszthettem. Először Ádor Lajos volt a szerkesztő, majd Újvidékről Bóka Ferenc. Amit nem írhattam meg másként, azt egy-egy jegyzet, karcolat formájában tártam a nyilvánosság elé. Kitaláltam egy Döme János elmondja című rovatot, amelyben Gárdonyi: Göre Gábor leveleihez hasonlóan világítottam rá a visszásságokra. Azokban az években indult el az Újvidéki Televízió, és felvettek volna közép-bácskai tudósítónak, de a Magyar Szó nem engedett el. Szabadkára helyeztek át, ahol mindent csinálhattam, csak nem írhattam. Ezek nagyon nehéz évek voltak számomra. Végül, amikor Kubát János volt a főszerkesztő a nyolcvanas évek vége felé, megengedték, hogy újra írhassak. Tizenöt évet dolgoztam Szabadkán, amikor meghallottam, hogy lehetőség van nyugdíjba mennem. 1993-ban még, igaz, hiányzott egy pár évem, de lehetőség volt néhány dolgozónak megvenni a munkaéveket. Éltem a lehetőséggel, és azon nyomban szeptember elsejétől el is jöttem nyugdíjba a Magyar Szótól, ahol búcsúzásként életműdíjat kaptam, és egy szimpatikus karikatúrát, amely azóta is berámázva itt van a szobám falán. Az akkori háromhavi végkielégítésről csak annyit, hogy 93 000 dinár volt. No, mondom a kollégáknak, majd megvendégellek benneteket. Hát ne mondjam, egy sör 94 000 dinárba került. Azt hittem, sírva fakadok. Na ennyit az akkori világról.

Szerkesztői, lektori pályája azonban nem ért véget ezzel.

– Már nyugdíjas éveimből az első tízet lektorként töltöttem el a Hét Napnál, időközben néhány kollégámmal megalapítottuk a Bácsország helytörténeti folyóiratot, amelynek keretében tíz kötetet is kiadtunk. Több mint kétszáz kiadvány lektora, szerkesztője vagyok, és még manapság is elvállalok néhány munkát. 2009-ben megalakítottuk a Helytörténeti Társaságot, annak minden évben évkönyvet készítünk, épp most dolgozok a negyedik ilyen kiadványon. Pénzt nemigen kérek senkitől, csak esetleg teljesen idegenektől.

Milyennek találja a mai újságot, a mai médiát általában?

– A Magyar Szót csak interneten tudom követni, mert korábban mi, a vállalat nyugdíjasai ingyen kaptuk, de ez megszűnt. Sajnos, ma már hiányzanak a jó riportok. Sokszor érzem azt, hogy felületesen dolgozzák fel a témát. Oknyomozó riportot nem is tudom, mikor olvastam utoljára. Még ezer szerencse, hogy itt, Vajdaságban nem estünk bele a bulvársajtó, a bulvármédia csapdájába. A legtöbb tévéadás meg egyszerűen nézhetetlen.

Valamilyen díjat, elismerést kapott-e pályafutása során?

– Egyszer voltam jelölve Pro Urbe díjra, Szabadkáról, de végül nem kaptam meg, szerintem egy két héttel azelőtt megjelent írásom miatt, de erről nem is szeretek beszélni. Nekem az a legnagyobb elismerés, amikor néhány régi olvasó emlékszik arra, amit egyszer megírtam.

A véletlen úgy hozta, hogy amikor ez az írás megjelenik, éppen azon a napon tölti be hetvenhetedik életévét. Boldog születésnapot, jó egészséget kívánok!

– Köszönöm.