A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének idei díjazottjai között van Kónya-Kovács Otília, akit a szórványban kifejtett kimagasló munkájáért részesített elismerésben az egyesület elnöksége. Hosszú évek során tiszteletdíjasként dolgozott, jelenleg a VRT szerződéses munkaviszonyban levő munkatársa, aki az újvidéki televízión és a rádión kívül dolgozik a 7 Nap mellékleteként megjelenő Bánáti Újságnak, a Kossuth rádiónak, a Vajdaság Ma hírportálnak, a Muzslyai Újságnak… Nehéz lenne kapásból találni olyan vajdasági médiumot, amelynek még nem dolgozott volna. Közép-Bánátból tudósítja a nézőket, a hallgatókat és az olvasókat. Muzslyán, a legnagyobb magyar többségű közép-bánáti településen él.
Kónya Kovács Otília: A „kis” események is fontosak (Fotó: Molnár Edvárd)
Mint vallja, szíve szerint a rádió áll hozzá a legközelebb, de túlzás nélkül mondható, hogy nem sok vajdasági újságíró van ma, aki egyforma rutinnal bánik a mikrofonnal, a diktafonnal, ül a televízió-vágóasztalhoz vagy éppen szöveget ír, mint ahogyan azt Kónya-Kovács Otília teszi. Méghozzá kivételes szorgalommal, gyorsasággal és hivatástudattal, amit talán a szakmabelieknél is jobban méltányolja környezete, ahonnan tudósít – az pedig a bánáti szórvány. Mert egy többszörösen is kisebbségben élő számára sokkal többet jelent, ha a televízióban, a rádióban vagy az újságban hírt adnak arról, ami a környezetükben történik. Még akkor is, ha valami másoknak kevésbé fontos eseménynek látszik.
– Az újságírás bűvkörébe általános iskolás koromba kerültem. Nagyon sokat köszönhetek magyartanárnőmnek, aki egy tudósítócsoportot működtetett, és hogy hogy nem, én is tagja lettem annak a kis csapatnak. Az újvidéki rádió gyermekműsorának, a tévének és a Jó Pajtásnak küldtük az írásainkat. Aztán húszévesen, egyetemista koromban csöppentem bele igazából a szakmába. Előbb az Újvidéki Televíziónál „slapajkodtam”, majd pedig a rádióhoz kerültem. Az egyetemista évek után hazaköltöztem Muzslyára, hogy „szabadúszóként” folytassam azt, amit Újvidéken elkezdtem.
Nyilván számodra az egy teljesen más helyzet volt, hiszen szerkesztőségi hátszél nélkül kerültél a mély vízbe. A szórványba, ahol először is meg kellett ismerkedni az emberekkel, a tereppel.
– Bevallom, nem volt egyszerű feladat. Már abból is kifolyólag, hogy rákényszerültem arra, hogy egyszerre több média részére is tudósítsak. Az idő pedig egyformán szorít minden szerkesztőt. Sokszor felmerül a kérdés, hogy egy esemény után kinek, mikorra, mekkora terjedelemben kell leadni az anyagot. De ennél is sokszor nagyobb az a dilemma, hogy melyik eseményt részesítsem előnyben, amikor is egy időben vannak a történések. Mert egy ekkora terepet nem tud lefedni egy újságíró. Sokszor megtörténik, hogy az események megválasztása nem a fontosságot tükrözi. Legtöbb esetben talán nem tudok kellően érvelni egy-egy fontosabb közép-bánáti esemény mellett. Fájlalom viszont, ha valamelyik médiumból egy-egy jelentős mozzanat erről a tájról kimarad. Itt a szórványban az újságírónak szinte minden eseményre el kell mennie, ha azokról tudósítani akar. A kollégák segítségére ritkán számíthat az ember, már azért is, mert a többségben levő szerb újságírókat kevésbé érdeklik a magyar vonatkozású események.
Azt mondják, mifelénk ha – a vonaton kívül – valami késik, akkor az a tiszteletdíj. Gondolt-e néha arra, hogy hátat fordít az újságírásnak, és más munkahelyet keres magának?
– Volt úgy (különösen a kilencvenes évek vége táján), hogy 17 hónapot is késtek a tiszteletdíjak. De ha valaki az újságírásba belekóstol, talán nem is tudja könnyen abbahagyni. Ha csak egy kis dolgot is talál, ami megragadja, akkor marad. Az eseményeken kívül a szórványban élők szeretik, ha valaki meghallgatja mindennapi gondjaikat-bajaikat, mert akkor azt érzik, hogy a többség nem feledkezett meg róluk. Szerintem fontos minden megmozdulásról hírt adni, még akkor, ha az nem mindig tűnik annyira fontosnak. Hiszen minden ilyen kis esemény is része a szórványmagyarság megmaradásáért folytatott küzdelemnek. Hírt kell verni róla, hogy létezünk. Hogy van élet a szórványban is.
A szakmai díj is azt mutatja, hogy erre a munkára szükség van, és folytatni kell.
– A díj elismerés és számomra megerősítés is egyben. Természetesen jól esett, hogy felfigyeltek a munkámra, amely ezek szerint nem volt hiábavaló. Éppen e díj kapcsán kapott telefonhívásokból arra lehetne következtetni, hogy vannak emberek a környezetemből, akik talán tőlem is jobban örülnek ennek az elismerésnek, akik ugyancsak fontosnak tartják a munkámat. Nálunk a visszajelzések egyébként állandó jellegűek. Számomra pedig nem marad más hátra, minthogy folytassam azt, amit eddig is tettem. Hogy lehetőségeim szerint eljussak minél több helyre, eseményre, bemutassak minél több itteni, arra érdemes bánáti embert a magyar közösségnek.
