Mind kevesebb tanúja van az 1956-os Magyar Forradalom alatti és utáni történéseknek, az események még köztünk maradt tanúi körében viszont nem halványulnak az emlékek. Mert a megpróbáltatások mindenhol összekovácsolták a magyarokat. A határ különböző oldalain élőket is. Magyar segítette a magyart. Így volt ez azokban a nehéz években a legnagyobb magyar többségű közép-bánáti Muzslya és a szomszédos Écska melletti befogadótáborba került mintegy félezer 56-os magyarországi menekült között is. A muzslyaiak önzetlenül megosztották a táborlakókkal azt, amijük volt, közben életre szóló barátságok, komaságok, szerelmek szövődtek. Emberi sorsok fonódtak egybe. A menekültek többsége egy év elteltével Nyugatra vagy tengeren túlra került, de a kapcsolatok tovább éltek.
Az eseményekről egy szorgalmas helytörténeti kutatónak köszönve tudhattunk meg többet. Munkájának köszönhetően immár írott nyomai is maradnak az eseményeknek. Remélhetőleg hamarosan pedig már egy emléktábla is tanúsítja majd a jövő nemzedékeinek a „dűlőutak szorgos népének” az emberségét azokban az embertelen időkben.
Palatinus Aranka, a muzslyai helyi iroda egykori főnöke és anyakönyvvezetője, számos helytörténeti tanulmány szerzője foglalkozott az 56-os események muzslyai lecsapódásával. Azon kívül, hogy családi házuk alig egy km-re volt a befogadótábortól, (a muzslyai Parton) az eseményekhez személyes kötődése is volt: bátyja, aki abban az időben legényemberként borbélymesterként dolgozott, díjmentesen nyírta és borotválta a menekülteket. Mivel a családnak volt rádiója – ami abban az időben ritkaságnak számított – a szomszédsággal együtt sok menekült is náluk hallgatta a Szabad Európa Rádió híreit.
Az idei kelebiai megemlékezésen és tanácskozáson beszélt az 56-os menekültek muzslyai tartózkodásáról. Most egy ezzel kapcsolatos újabb tanulmányán dolgozik.
A forradalom után a magyarországi menekültek a Muzslyától alig két kilométerre levő Écska melletti táborba kerültek, ahol a második világháború után egy ideig olasz hadifoglyokat tartottak, a magyarok befogadótáborának a fölszámolása után pedig mezőgazdasági iskola működött benne. Az iskolát később Nagybecskerekre költöztették, majd az épületet a katonaság vette birtokába. Úgy tűnik, Nagybecskerek–Belgrád közötti út mentén álló épületegyüttes az utóbbi években sorsára lett hagyva.
A tábornak volt ugyan házirendje, de a menekültek viszonylag szabadon mozogtak a környéken. Értelemszerűen azokra a környező településekre jártak, ahol magyarok is éltek, így Nagybecskerekre, Lukácsfalvára, Erzsébetlakra, Muzslyára. Volt rá példa, hogy némelyik menekült alkalmi munkát vállalt. Muzslya az 56-os események idején mintegy 5500 lakost számláló magyarlakta település volt, nem messze az écskai befogadótábortól. A menekültek a szőlősökön keresztül könnyen eljuthattak a faluba, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy megérezzék nemzettársaik segítőkészségét.
– A muzslyaiak szeretettel fogadták a menekülteket. Megosztották mindenüket a rászorulókkal. Együtt éreztek velük, pedig jómaguk is szegényesen éltek. Többségük földműveléssel foglalkozott, termett némi élelem, és volt mit megosztani a rászorulókkal. Kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a helybéliek körében évtizedek elmúltával is elevenen él az 56-os események emléke. Írásom egy része a szemtanúk visszaemlékezésein alapszik Negyvenhat olyan adatközlőm volt, akik közvetlen kapcsolatba kerültek a menekültekkel. Közülük egyikük kiskorúként közvetlen rész vett a budapesti eseményekben. Több száz, ma is féltve őrzött fényképet láttam, bálakról, futballmérkőzésekről és más közös rendezvényekről, amelyek életre szóló barátságról, szerelmekről tanúskodnak. Kutatásaim másik alapját pedig a hivatalos dokumentumok, elsősorban az anyakönyvi bejegyzések adták.
Miről tanúskodnak az anyakönyvek?
– A táborban 63 pár kötött házasságot (volt olyan nap, amikor egyszerre 25 pár esküdött örök hűséget egymásnak), ami részben azzal is magyarázható, hogy a befogadó országok a családokat részesítették előnyben. A komaságot, de a keresztanyaságot is sok muzslyai vállalta. A nagybecskereki Református Keresztyén Egyházközségben két gyereket, a muzslyai Mária Szent Neve katolikus templomban pedig 11 gyereket tartottak a keresztvíz alá.
Az események egyre távolodnak, az emlékek halványulnak, fogyunk. Ezek az események pedig fontos helyet töltenek be a „legmagyarabb” közép-bánáti település történetében. Ezért méltó emléket érdemelnek. A kelebiai megemlékezésen, melyen a budapesti Nagy Imre Társaság támogatásával készült emléktáblát is leleplezték, felajánlás hangzott el egy hasonló emléktábla elhelyezéséről Muzslyán is. Tekintettel az egykori befogadótábor épületének állapotára, valamint arra, hogy a katonaság tulajdonában van, nem lenne célszerű, ha az emléktáblát ott helyeznék el. Muzslyán kell neki helyet találni, hiszen a helybéliek iránti köszönet jelét hivatott tanúsítani.
