2024. április 27., szombat
KOLOSTORI TÖRTÉNETEK

A szerzetesek fegyverei

Buddha igaz követőinek abban az évben a zsen-csi időkorszak legkeményebb telét kellett megélniük, még a Sárga-folyó kolostor legidősebb szerzetese, a hetvenöt éves Men-ni sem emlékezett ilyen farkasordító hidegre. A hó embermagasságnyi volt, a kolostort teljesen elzárta a világtól. Elfogyott a rizsük, a vajuk, a teájuk, meg kellett ölniük a juhokat, majd a lovakat, a macskákat, végül a kolostor egyetlen kutyáját is, éheztek már, amikor végre megenyhült az idő.

Csen mester döntött, le kell menni a faluba élelemért. Kijelölte a feladatra az öt legerősebb szerzetest. Men-ni, a szakács is menni akart, sehogyan sem lehetett lebeszélni a veszélyes vállalkozásról. Csen mester nehéz szívvel beleegyezett, a kolostor az ő felügyelete alá tartozott, ám a konyha a szakács külön birodalma volt. Az ételkészítés nagy tudomány, aminek a szakács az avatott mestere, és egyik mester sem helyezheti magát a másik fölé.

A kiválasztottak a hajnali meditáció után indultak, Men-ni utolsóként a sorban ott botladozott az utat törő fiatalok mögött. Csen mester aggódó tekintettel nézte a távozókat, amíg azok el nem tűntek a hegygerinc mögött.

Tegnap este, a faluba készülők csoportja felé fordulva, ezekkel a szavakkal zárta szentbeszédét:

– Szerzetesek, ha a hosszú elvonultság és a soknapos böjt után újból kimerészkedtek a világba, öltsetek magatokra áthatolhatatlan bőrpáncélt, de a kardotokat és az íjatokat se felejtsétek magatokkal vinni, mert ha fegyvertelenül mentek, akkor fölfalnak benneteket a farkasok!

A szerzetesek értetlenül tekingettek egymásra, olyan is akadt, aki az ülésrend szigorú szabályát megszegve a háta mögött ülő társa felé fordult, hogy a szeméből olvassa ki, felfogta-e a rejtelmes kijelentés értelmét. Az izgés-mozgás fokozódott, láthatóan teljes volt a tanácstalanság. Most is Ten-ni szólalt meg elsőként.

– Mester, nem értjük a szavait! A kolostorba lépve erőszakmentességre esküdtünk föl, nekünk nincsenek fegyvereink. Honnan vegyünk kardot és íjat?

– Egész idő alatt az önuralom fontosságáról beszéltem, hát semmit sem értettetek? Ez jelképes beszéd, mit jelenthet vajon a kard, a kifeszített íj és a testet borító bőrpáncél?

Feszült csend telepedett a teremre. Hosszú hallgatás után Men-ni, az öreg szakács szólalt meg.

– A kard Buddha tanításának az éle, amely kettéhasítja a tudatlanságot, a céltáblára lövő íj az összpontosító elme kiüresedése, a bőrpáncél a test böjt után is megőrzött mértékletessége.

– Így van, a kard a szó, az íj az elme, a bőrpáncél pedig az akarat vágyat legyőző ereje. Ezekkel győzedelmeskedhettek Marán, a vágy démonán – bólintott a mester, majd hozzátette talán önmaga megnyugtatására: – Men-ni nek már ezért is mennie kell veletek, valakinek vigyáznia kell rátok az úton!

Men-ni ment is, és jól végezte a dolgát, végig a háttérben maradt, nem szólt bele a hangoskodó fiatalok ügyintézésébe, észrevétlen jelenlétével azonban valamilyen titokzatos módon elérte, hogy minden a legnagyobb rendben folyjon: a tapasztalatlan szerzetesek pontosan annyiért adták el a gyapjút, amennyit ért, azt az élelmet vették be, ami jó minőségű volt, annyit és kicsivel sem többet, mint amennyit kellett.

Az utolsóknak – a hallgatóknak, a nem-cselekvőknek és a szelídeknek – e szellem erejével kivívott elsősége csak az úton hazafelé hozott bajt rá. Farkascsorda támadt rájuk.

Az állatok nem tágítottak. A botjaikkal hadonászó, kiáltozó szerzetesek nem ijesztették el a hosszú télben kiéhezett bendőket. Az ordasok vadászösztönüktől vezérelve megpróbálták kiszakítani a csoportból a legvédtelenebbet, és ez a lemaradozó Men-ni volt, akinek a botladozása elárulta testi gyengeségét. A vadak általában visszariadnak az ember szellemi erejétől, de most kizárólag a has parancsa hajtotta őket, csak a gyötrő éhséget érezték, és egyként rontottak Men-nire.

A fiatal szerzetesek megpróbálták megvédeni az öreget. Ten-ni szavára körbeállták őt. Egyenlőtlen harc kezdődött a vicsorgó ordasok és bottal védekező emberek között.

A farkasok félelmetes fogakkal fölfegyverzett, kegyetlen és okos vadászok. Nem sietik el a dolgukat, miután már becserkészték az áldozatukat. Időnként rohamot indítottak az emberek ellen, és vérző sebeget osztogattak, majd visszavonultak. Hol erről, hol arról támadtak. A védekezők úgy érezhették, hogy a vadak mindenütt ott vannak. A szerzeteseknek nemcsak magukért, hanem mellettük álló társukért is küzdeniük kellett, ez volt ugyanis az egyetlen esély arra, hogy ne bomoljon föl a Men-ni körül harci alakzatként felálló kör. A helyzet már veszni látszott, a szerzetesek kezdték az erejüket veszíteni. A győzelem esélyébe vetett hitük is mindinkább fogyatkozott. Kabátként használt pokrócaikat már régen letépték róluk a farkasok, cafatokban lógott rajtuk sáfrányszínű köntösük, amely nagy foltokban vöröslött a vértől. A reményvesztés kétségbeesése mint fojtott szag terjengett az emberek feje fölött, és az ordasok csalhatatlan érzékkel kiszimatolták a feladás közelségét. Az utolsó rohamra készülődtek, most már mind a hatukat zsákmánynak tekintették. Minden jel arra vallott, hogy hamarosan jóllakhatnak emberhússal a hetek óta üres bendők.

Ekkor a vezetők erőteljes hangján váratlanul megszólalt Men-ni. Ez a hang annyira szokatlan volt tőle, hogy a veszély ellenére mind az öten odafordultak.

– Szerzetesek, menjetek, hagyjatok magamra a farkasokkal!

– Nem hagyhatjuk magára, megölik a vadak! – szólt vissza Ten-ni.

Men-ni erre kilépett a körből, és leült a földre.

– Menjetek, ez az egyetlen esélyetek a túlélésre! Nektek még élnetek kell, én már öreg vagyok – mondta Men-ni ellentmondást nem tűrőn. Nem az életüket féltő gyávaságból, nem is az értelem szavára hallgató számításból indultak el a fiatal szerzetesek, egyszerűen azért, mert nem tehettek mást, olyan parancsolóan szólalt meg az a kolostori szakácstól még sohasem hallott hang, hogy annak lehetetlen volt ellenállni.

– Ne fussatok, mert azzal magatokra uszítjátok a vadakat! – szólt még utánuk az öreg szerzetes.

A farkasok figyelme a körből kilépő emberre terelődött, a többiekről megfeledkeztek, akik így biztonságban távolodhattak a veszélyes hely közeléből. A menedéket jelentő kolostor már ott volt nem messze, a hegygerincről a jó szemű ember akár a szent szútrákból kimásolt vörös színű föliratokat is el tudta olvasni a kapu előtt lobogó zászlókon.

Ha járt volna ebben az időben arra valaki, akkor a hegygerincről lenézve a másik irányba igencsak különös jelenetnek lehetett volna a szemtanúja. Egy szerzetes meditált a völgy közepén, körülötte vicsorgó ordasok ólálkodtak, egy egész farkacsodra.

Ordítozásra lett figyelmes Csen mester, amikor kiszaladt a cellájából.

– Mester, maga mindenről tudott! Előre tudta, hogy farkasok támadnak meg bennünket. Bárcsak hallgattunk volna a szavára, és fegyvert vettünk volna magunkhoz a faluban, akkor most Men-ni is élhetne! – kiáltotta kétségbeesetten Ten-ni.

– Mi történt, Men-nivel?

– Ott maradt a farkasokkal, hogy megmentse az életünket. Biztosan széttépték!

– Hol történt ez?

– Itt a közelben, a hegygerinc mögötti völgyben.

– Induljunk, hátha még él! – adta ki gondolkodás nélkül a parancsot Csen mester.

A szerzetesek dorongokat, késeket, bárdokat ragadtak, a rejtekhelyekről előkerült három íj és öt kard is. Mások fazekakat vertek össze és kiáltoztak, hogy elriasszák a vadakat.

Mindeközben a vezérfarkas farkasszemet nézett a nyitott szemmel meditáló Men-nivel. A hideg kegyetlenség semmibe vesző tekintete a semmiben levés meleg, befogadó tekintetével találkozott, és a hidegség gyengébbnek bizonyult, úgy olvadozott a benne foglalt akarat, ahogy a hó olvadozik a tűzrakás közelében. A vadak megtorpantak. Ebben a váratlan helyzetben, egyedül maradva a védtelenül ülő, torkát szabadon hagyó szerzetessel, a farkasoknak az ordító éhség ellenére is át kellett érezniük az ember szellemi erejét, s ez a két lábon járó kétségkívül kivételes szellemi erővel bírt. Már-már kedvező fordulat következett be. A vezérfarkas tanácstalanul toporgott, épp megfordult, hogy eliszkoljon, amikor föltűntek a hegygerincen a Men-ni megmentésére indult szerzetetek. A csörömpölés, csattogás hangja tisztán lehallatszott a völgybe.

A vezérfakas hirtelen döntött, megragadta a védtelenül hagyott torkot. Mire az emberek odaértek, már csak ruhacafatokat találtak a helyszínen.

– Honnan tudtam volna? Farkasok erre csak ritkán járnak, de úgy látszik az éhség most messzire űzte őket. Ha valaki tudta, hogy mi fog történni, akkor az Men-ni volt! Ti, mivel mindig hallgatagon járt közöttünk, nem ismerhettétek az ő előrelátó bölcsességének a mélységét. Én igen, vele alapítottuk a Sárga-folyó kolostort negyven évvel ezelőtt. Neki kellett volna a kolostor vezetőjének lennie, de ő ragaszkodott a szakácskodáshoz. Azt mondta, az ő birodalma a konyha, hogy neki ettől nagyobb országra nincs szüksége, amelyben ő lehet az úr – mondta a mester, miután visszatértek.

Könnycsepp jelent meg a szeme szögletében. A szerzetesek még sohasem látták a mestert sírni.

– Mondtam már, jelképes beszéd volt! A farkasok alatt nem ezeket a vadállatokat értettem, amelyek megölték őt, hanem a vágy kísértéseit – tette hozzá. – A világ, szerzetek, nem ismeri és ezért nem is tartja tiszteletben a mi törvényeinket, nekünk azonban ismernünk kell a világ törvényeit. A világ törvényei kegyetlenek, az erőnek és az erőszaknak kedveznek. A lármázókat és az erőszakosakat, az önzőket és a gőgtől fulladozókat emeli kebelére a világnak az ura, a vágy démona.

– Most pedig elvégezzük a szertartást az elhunyt mesterért!

Csen a szertartás elvégzése után ezekkel a szavakkal kezdte meg aznapi szentbeszédét:

– Szerzetesek, ma Buddha követőinek negyedik fegyveréről kell szólnom. Ez a legerősebb fegyver, Mara, a vágy démona emiatt gyűlöli olyan feneketlen gyűlölettel. Tegnapelőtt hármat már megismerhettetek, ezek Buddha tanításának a szavai, az összpontosító elme kiüresedése és a test mértékletessége. Emlékeztek: ezeket a kard, az íj és a bőrpáncél jelképezi. A negyedik fegyvernek nincs jelképe, azaz mától fogva neki is van, ettől a naptól fogva ha Men-nire gondoltok, akkor Buddha követőinek negyedik, leghatalmasabb fegyverére gondoltatok: a könyörületre.

– Vigyázzatok azonban szerzetesek, ne ti keressétek a könyörület gyakorlására való alkalmat, mert ez a téves út a szent tanítás követőinek a hiúságához vezet, és a legcsúfabb gőg a vallásos gőg! Ne ti keressétek tehát az alkalmat, hanem az alkalom találjon meg benneteket! Men-ni példája lebegjen a szemetek előtt, aki nem azért ment le a faluba, hogy élete árán is megmentse a szerzeteseket, hanem azért, hogy meglegyen a konyhára való rizs, vaj és tealevél.

Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.