2024. április 27., szombat

Átok a csukán

A civilizált horgászvilág arra törekszik, hogy a csuka minél több kilós legyen – A mi húshorgászaink célja, hogy minél több darab férjen a(z egy) kilóba

Sohasem a természettel van gond, hanem mindig azzal, hogy a teremtés koronája „félrebillen”, és rontja a képet. Ehhez hozzátartozik, hogy a kedvezőtlen összkép csupán azt nem zavarja, akinek magatartásában a félrebillenés megnyilvánul. A jelenségnek számtalan vonatkozása ismert, széles skálán megfigyelhető, adott esetben a csukánál jut kifejezésre. Nem most kezdődött, az idén is csupán „nagyonsokadszor” megismétlődött.

Átkot vetett volna a Teremtő a csukára azáltal, hogy gyors növekedéssel áldotta meg? Az ellentmondás abból fakad, hogy a gyors növekedésre való hajlam a horgászerkölcs félrebillenése révén vált átokká.

A pakliban az is benne van, hogy a kifogott hal ezeken a tájakon emberemlékezet óta népjóléti kategória (értsd: az államatyák szegénységi bizonyítványa). Halat az eszik, aki fog; aki nem fog halat, nem eszik semmit... Van ilyen!

Ezért van, és rendszerint történik úgy, hogy a halat kifogjuk – helyesbítünk: kifogják – időnap előtt. Akkor, amikor már elég nagy ahhoz, hogy betöltse a mindennapi szerepét, de túlságosan kicsi a Teremtő által előrelátotthoz képest.

A két véglet között hatalmas űr tátong. Még akkor is, ha a csuka növekedésének felső határát tájaink éghajlati és vízviszonyainak tükrében egyelőre csak becsülni tudjuk. Vagyis tudnánk, ha a teremtés koronájának dőlésszöge nem volna annyira kifejezett.

A dolgok „emberöltőn át tartó pillanatnyi állása” szerint kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy túlságosan sok csukát fecséreltünk el azáltal, hogy ezt a nemes ragadozót mindennapi keszegünkké degradáltuk. Ha a társadalmi oldalak bejegyzéseit, a horgászlapok tudósításait, és a horgászcsatornák adásait figyeljük, nézzük, olvassuk, megállapíthatjuk: minél nagyobbak a csukák, annál gazdagabb az ország. Felénk a csuka élettanának az az eleme jut kifejezésre, mely szerint kicsiként is elég nagy ahhoz, hogy jóllakjon vele a szegény. Visszájára fordítva a dolgot, megállapíthatjuk, hogy aki nem eszi meg kicsiként, az meggazdagodhat.

A dolog persze nem ilyen egyszerű. A csukát csupán a téma alapjának vettük, valójában a halhoz, a halállományhoz való viszonyulásunk egészéről van szó. Mert társadalmi, gazdasági és egyéb kutatások egész sora bizonyítja, hogy a halat kicsiként, éretlenül, túlságosan korán... eltávolítani a vízből – tékozlás. A hal olyan értéket képez, amelyet nem volna szabad szociális béke megalapozójának tekinteni. A csukát, éppen gyors növekedésének köszönhetően, még kevésbé. Mert hamar megnőhet akkorára, amekkoraként vidékeket tehet vonzóvá az idegenforgalom terén. A vízben levő, élő és növekvő hal nagyságrendekkel több hasznot hozhat, mint amennyit hazavittként jelent. Persze, távlatilag.

A csuka esetében azonban a távlati közelit is jelenthet. Mert gyorsan növekszik, és hamar lesz belőle nagy. Ezt elsősorban az újabb kori kutatások támasztották alá. A halszakértők megállapították, hogy az idei kelésű csukák október folyamán átlagban 30–35 dekásak voltak, és már az ekkora növésűeknél kezdetét vette az ikraképződés. Tehát jövőre ívhatnának. Ugyancsak ennek a kutatásnak a tárgyát képezi, hogy az átlagosnál jóval termetesebb példányok – 70–75 dekásak – is kerültek elő ugyanazokból a vizekből, és pikkelyminták szerint ezek is az idei kelésből származtak. Ugyancsak a témához kapcsolódik egy horgásztavunk tapasztalata, melyben két tenyészidény alatt a másfeles csukákból hétkilósak lettek. Az ekkorákra – de különösen amekkorák jövőre meg azután lesznek – a világ is felfigyel. És pénzzel jön megnézni őket!

Felmerül a kérdés: valóban annyira gazdagok volnánk, hogy értékeinket a szociális látszatbéke érdekében az önbeiktatott rászorultakkal etessük fel időnap előtt?