Ahogy öregszik az ember, az ősz igazi üzenete számára egyre inkább összecseng a valós jelentésével. Még iskoláskorában irtózott a szeptember eljövetelétől, később a tél közeledte miatt nem szerette a levélhullató hónapokat. A felnőtté váláskor már nem volt olyan rossz a bágyadt napsütésben sétálni szerelmével a sárga avaron. Az idő haladtával, ahogy nőtt a halottak napjára szánt virágok száma, annál gyakrabban észlelte az ember azt a semmivel sem összetéveszthető őszvégi fuvallatot, az elmúlás szelét.
Míg a valós ősz a természet lassú halálát hozza, úgy az emberi élet utolsó előtti negyede szeretteink, barátaink, ismerőseink elvesztésével jár. Amikor az őszi szelek elviszik sorban életfánk elsárgult leveleit, mindig magukkal visznek egy darabot önmagunkból.
Nem véletlenek egybeesése az emlékversenyek évvégi megrendezése. Szinte minden vidéknek, városnak, egyesületnek van olyan elveszített neves vagy kiváló sporthorgásza, akire emlékezni kell. Tudom, hogy a fiatalok még nem érzik, nem érezhetik át a memoriális versenyek jelentőségét. Számukra ezek a megmérettetések csak lehetőségek a versenyzésre, barátkozásokra. Csak akkor fogják majd fel az ilyen találkozások valódi értelmét, ha nekik is lesznek fájó veszteségeik.
A szombati temetőjáráskor világosodott meg bennem az a szomorú felismerés, hogy már több rokonom, ismerősöm van ott, mint ahány élő embert ismerek a falumban. Én még kiskoromban megtapasztaltam, hogy milyen érzés, amikor valaki, aki hozzátartozott a vízpart látképéhez, egyszerre eltűnik. Örökre.
Alig lehettem hétéves, amikor már nagyanyám leengedett a Mosztonga-partra. Tenyeres napkárászok nyelték torokra a magam fabrikált pecám horgát. Az utca (talán az egész falu) egyetlen megrögzött horgásza ott lógatott szinte minden nap a Kotróék kertje alatt. Valakinek a csónakja is ott volt kikötve. Mivel rövid volt a botom, kínálkozott a lehetőség, hogy a ladikból elérhessem a mélyebb vizet. Az öreg nem tiltakozott, a nevemet sem kérdezve üldögélt ott egész nap, csak ebédidőben ballagott fel a házba. Tanulási szándékkal sündörögtem körülötte, de neki talán még kezdetlegesebb felszerelése volt, sokáig nem is láttam halat fogni. Két irdatlan kőrisfa durungot vetett be, demizsondugók voltak a kapásjelzők, a pecákhoz tartozó nagy kampókat mindig teletömte rétigilisztával.
Így múlott el majd két év, ott ültünk napról napra egymás mellett, anélkül, hogy a köszönésen kívül szólt volna hozzám. Egy késő őszi napon, amikor a partra értem, az öreg görbülő bottal halat fárasztott. A durva szerelék állta a sarat, és az akkor hatalmasnak tűnő két kilós körüli csuka gyorsan a parton tátogott.
Még aznap én is feltúrtam a házat, hogy valami, az öregéhez hasonló pecát eszkábáljak. Reggel futva ereszkedtem a partoldalon, de valami hiányérzetem támadt. Közös helyünk üres volt! Végig rossz érzésekkel ücsörögtem a csónak orrában, feltekingetve a házak felé, de nem jött a bácsi. Másnap sem, és soha többet nem lógathattunk együtt a Mosztonga-parton. Nem kérdeztem, de éreztem, hogy aki úgy szeret horgászni, mint az öreg, azt csak a halál tudja távol tartani a vízparttól.
Azóta évtizedek múltak el, sok ismerős pecás tűnt el a vizek mellől, de az első ilyen veszteség okozta szívfájdalmam máig sem múlott el maradéktalanul. Ma már másé a falusi házunk, nincs a Mosztonga sem, de emlékeimben a lenyugvó nap utolsó sugaraiban kirajzolódik névtelen öreg barátom botjai mellett görnyedő alakja. Azt a néhány szál fagytól megóvott krizantémot, amelyeket a falusi temető omladozó, mindeki halottjának nagykeresztje alá tettem, neki szántam emlékkoszorúként.
