2024. április 26., péntek

Ők fogják ceruzámat…

Napok, hetek óta a temetőket, sírkerteket járjuk; ilyenkor azok is elzarándokolnak az elvesztett családtagok, közeli és távolabbi rokonok sírjához, akik egyébként ritkán tudják leróni kegyeletüket elhunyt szeretteik emléke előtt.

Ki-ki vízzel és/vagy könnyel mossa le a fejfát; koszorúk, cserepes és vágott virágok lepik el a hantokat, az egyszerű és robusztus, esetenként hivalkodó síremlékeket, miközben érzelmek sokfélesége hullámzik az emlékezőkben.

Sajnos sokan csak utólag, későn vagy túl későn jönnek rá arra, mekkora veszteség érte őket szerettük távozásával. Megesik bizony, hogy amíg velünk, mellettünk van, akit szeretünk, az annyira természetesnek tűnik, olyan magától értetődőnek, hogy sem bennünk nem tudatosodik, sem benne nem tudatosítjuk, mennyire fontos nekünk.

Weöres Sándor fogalmazta meg finoman a figyelmeztetést Öreganyó dünnyögése című versében:

„Ha tücsök leszek, fekete tücsök,
majd megállj, még visszahívnál –

Nem lesz, aki ágyba küldjön,
és az orrod megtörölje,
mászkálhatsz a kerítésen,
pottyanhatsz a csunya földre.
Jó lesz, jó,
neked is, nekem is jó...

Majd kérnél tőlem süteményt, de
nem ülök a pamlagon:
nedves fű
közt lakom,
harmatgyöngy
ablakom,
majd megállj, még visszahívnál –”.

A fekete tücsökké vált, bennünket már csak harmatgyöngy-ablakából figyelő nagyanyót vissza ugyan nem hívhatjuk, ám emlékét felidézve mégis velünk, köztünk lehet.

Amikor gyerekeinkkel, unokáinkkal a temetőket, sírkerteket járjuk, akkor ne merüljön ki a halottak napi megemlékezés abban, hogy virágot helyezünk a sírra, és fellobbantjuk a mécses lángját, hanem beszéljünk, meséljünk róluk, újra és újra idézzük fel szavaikat, emléküket, hiszen másként fogadja be, éli át és őrzi meg a felidézett történeteket a néhány éves gyerek, a tizenéves kamasz és a huszonéves ifjú.

Azt emlékeimből tudom, hogy apai nagyanyám nemcsak ízesen tudott mesélni, elsősorban a családi dolgokról, hanem ragyogó íráskészsége is volt, amiből szerencsére örököltünk valamennyit néhányan. Anyai nagyapámat ugyan nem ismertem, de mindig beleborzongtam (s beleborzongok ma is) a rézfúvósok hangjába. Nem tudtam, csak már felnőtt koromban mondták el, hogy világot járt, kiváló trombitás volt. Róla nem sokat meséltek, de számomra pici koromtól kezdve mindig az volt az igazi ünnep, amikor lovas kocsin végigvonult a falun a hajdani híres-nevezetes horgosi tűzoltózenekar, és majd kiugrott a szívem az örömtől, amikor a fúvósok köré gyűlhettünk a település központjában, szép ruhába öltözött emberek sűrűjében.

Úgy valahogy vagyok én is, mint József Attila A Dunánál:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem…

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

Gyászversek sokasága emlékeztet arra, hogy nem múlnak el, akik a szívünkben élnek, s hogy aki fontos volt nekünk, az mindig ott lesz velünk, bármerre járunk is.

Goethe nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott: „Nem az elmúlásban van a feledés, hanem a feledésben van az elmúlás”.

Ne hagyjuk hát elmúlni őket, inkább úgy emlékezzünk rájuk, hogy a mi utódainkat is megszólíthassák.

„Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős”.

József Attilának ezek a sorai, gondolatai kísérjenek bennünket ezekben a napokban, amikor meg-megállunk elhunyt szeretteink síremlékei előtt. Meséljük el újra meg újra a családi legendákat, megható kis titkokat, és vegyük számba a távozottak mellett a velünk maradottakat is – hogy most mondjuk el nekik, mennyire fontosak számunkra, ne pedig akkor sírjuk majd őket vissza, amikor már fekete tücsökként nedves fű közt laknak, harmatgyöngy-ablakuk mögé zárva.