Barkóci Magdolna nyugalmazott tanítónő kapta a Pro Urbe emlékplakettet
Él Horgoson egy idős, alacsony tanító néni, kinek éles hangját nincs olyan falubeli, aki ne ismerné. Barkóci Magdolna 79 évesen is aktívan részt vesz a község közösségkovácsoló munkájában. Évek hosszú, fáradtságos munkájáért idén a községnapi ünnepségen Pro Urbe díjjal jutalmazták.
– 1934-ben születtem Horgon, nem szegényes, nem is gazdag családban, apám iparos volt, anyám háztartásbeli. Heten voltunk testvérek, és úgy érzem, a gyerekek iránti szeretet, az összetartó erő a családban ragadt rám, mert egymást kellett nevelni. Szerettük egymást, én voltam a legidősebb, utánam kétévenként jöttek a gyerekek, a szülők dolgoztak. Egymást neveltük, nem mondom, hogy könnyen nőttünk föl, mert voltak zökkenők a mi családunkban is, de szinte mindannyian elvégeztünk valamilyen középiskolát. Horgoson végeztem négy elemi osztályt, utána Kanizsára jártam pro gimnáziumba. Harmadik osztályos voltam, mikor jöttek hozzánk végzős tanítóképzősök rábeszélni bennünket, hogy menjünk tanítónak, mert azokra van szükség. Mivel a legidősebb lány voltam, a szülők könnyen beleegyeztek, és az iskolában elsőre fel is vettek. Ott végeztem, majd tanítóként dolgoztam, de később a pedagógiai akadémiát is elvégeztem, és osztálytanító-tanárként mentem nyugdíjba. Gyakran megkérdezték, hogy miért nem mondom, hogy tanár vagyok. Én nem érzem, hogy ezt fontos hangoztatni, nekünk nagyon jólesett az is, hogy tanító néninek hívtak. Adorjánon kezdtem dolgozni, ott épp Varjú Györgyöt kellett helyettesítenem, de sokat dolgoztam a tanyavilágban is, ahol főleg összevont tagozatokat tanítottam.
Karakán személyisége már fiatal pályakezdő korában megmutatkozott feletteseivel szemben is, de szót értett a szülőkkel és a gyermekekkel, s amellett, hogy kivívta a tiszteletet magának, mindig megtalálta velük a közös hangot.
– Mikor Adorjánra kerültem, második osztályosokat tanítottam, de mivel a tanerőhiány miatt a tanítóknak el kellett vállalniuk tantárgyakat ötödik és hatodik osztályban is, nekem a biológia, a történelem és a testnevelés jutott. A tornaórákon gyakran a poros iskolaudvar helyett levittem a gyerekeket a Tisza-partra. Mikor az iskolánkba is ellátogatott az inspektor, elmondtam, hogy pályakezdő lévén még az alsó tagozatokon megállom a helyem, de a felsősökkel már kevésbé, mert nem ezt tanultam. Mire megnyugtatott, hogy majd segít. Kiálltunk az osztály elé, felsorakoztak a gyerekek, én pedig mondtam, hogy testnevelésóra lesz. De tudjátok mit? Én szeretnék nektek tornaórát tartani, de megkérem az inspektorurat, hogy mutassa meg, hogyan kell testnevelésórát tartani. A kollégák utána elhűlve kérdezték, hogyan volt bátorságom ilyet mondani, de attól tartottam, hogy ha szigorú lesz, engem azonnal elbírál, és ajánlotta, hogy mindenben segít… Végül megtartotta az órát.
Adorján után Kispiacon tanított 11 évig, majd Horgosra kerül, ahol 18 éven át nevelte a legifjabb generációkat nyugdíjba vonulásáig.
„MAGDI NÉNI, MIT CSINÁL, HOGY A MAGA GYEREKEI MINDIG A HELYÜKÖN ÜLNEK?”
– Egy fiatal kolléganő kérdezte tőlem, Magdi néni, mit csinál, hogy a maga gyerekei mindig a helyükön ülnek? Mivel már később nehezemre esett a járás, megkértem, hogy a földszinten legyen a tantermünk, közel a tanárihoz. Mire beértek a diákok szünetről, én már a tanteremben ültem, így nem volt idejük rosszalkodni, és utolsónak is én jöttem ki csöngetés után. Sosem voltam híve a testi fenyítésnek, régebben még ennek is divatja volt, de számtalan más módszer van, amivel fegyelmet lehet tartani. Én mindig sok feladatot adtam órán, ami lekötötte őket. Elég szigorú voltam, és nem is mondhatom, hogy kedveltek a gyerekek, de nem bántam meg, mert utólag megköszönik. Volt, hogy az én kezem is eljárt, emlékszem, utoljára akkor, amikor kővel dobálták meg az iskola ablakait, de akkor megfogadtam, hogy többet sosem emelek kezet egyetlen diákra sem. Tartottak tőlem a gyerekek, még azok is, akiket nem tanítottam. Elmesélték, hogy amikor megláttak az utcán, elkiabálták magukat: jön a Barkóci tanító néni, és futni kezdtek. Később, felnőttkorukban, volt, aki azt mondta, hogy bárcsak szigorúbb lettem volna, akkor jobb ember vált volna belőle. Emlékszem, egyszer, amikor Kispiacon jártam a vásárban, elébem állt egy magas fiatalember, és rám köszönt, hogy „Jó napot, tanító néni! Emlékszik-e rá, hogy ki vagyok, hogy megbüntetett engem annak idején, még nyakon is vágott!” Azt feleltem: „Megérdemelted vagy nem érdemelted meg, nem tudom, nem emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy megérdemelted, mert ok nélkül nem bántottalak, de látod, most már magasabb is vagy, erősebb is, és ha úgy gondolod, nem érdemelted meg, verd vissza!” Mire azt válaszolta: „Mit gondol, olyan vagyok én? Nem erre nevelt engem az iskolában!” Ez a mondat nagyon jól esett, sosem felejtem el.
Nyugdíjba vonulása óta a ház körüli teendők mellett még mindig szakít időt a gyerekekre. Délutánonként kertes háza előtti padon üldögél, és a hazafelé tartó gyerekek gyakran megállnak, hogy elbeszélgessenek az idős tanító nénivel. Elmesélik, mi történt az iskolában, mit tanultak, kivel vesztek össze éppen a társaik közül, mi bántja őket.
Az ifjúság nevelése mellett azonban még pedagógusként más irányba fordult az érdeklődése. 1960-tól 35 éven át vezette a földerítőket, majd 1961-től bekapcsolódott a Vöröskereszt tevékenységébe is, melyet a mai napig is szívvel-lélekkel folytat.
– Édesanyám temetéséről tartottunk haza a húgommal, amikor éppen véradás volt a faluban. Édesanyánk vérrákban halt meg, és mondtam a testvéremnek, menjünk be mi is vért adni, mert lehet, hogy ezzel más anyját még meg tudjuk menteni. Életem során huszonhétszer adtam vért, egészen addig, amíg az egészségi állapotom meg nem romlott. Sajnáltam, mert szerettem véradó lenni, azzal vigasztaltak, hogy amit a Vöröskeresztért teszek, az is felér a véradással. A véradás volt a szívügyem, de emellett ruhát, élelmet osztottunk a rászorulóknak, felkerestük az időseket, ma pedig már vérnyomás- és vércukorszint-méréseket szervezünk. Ma már főleg telefonon keresztül intézkedem, a mozgás nehézkessé vált. Többször felkínálták, hogy legyek az egyesület elnöke, a nyugdíjasoknál is, de nem vállaltam el, nem vágytam és vágyok vezető szerepre. Sosem voltam élre törő, csak célratörő, mert azt mindig tudtam, mit akarok.
Magdi néni a munkája mellett a családját ma sem hanyagolja el. 1956-ban ment férjhez, két leánya van és három unokája.
– Arra vagyok igazán büszke, hogy Zsuzsi lányomból tanítónő lett, és hogy mindketten a Vöröskereszt szervezéséből kiveszik a részüket. Sőt, az unokáim is lelkes aktivisták, és mindenben segítenek a nagyanyjuknak, mindig számíthatok a rájuk. De szerencsére még az egészségi állapotom engedi, hogy egyedül gondoskodjam magamról. Nagy megtiszteltetés volt, hogy megkaptam ezt a gyönyörű és értékes díjat. Nagyon boldog voltam, hogy a társaim, a szervezetek, az intézmények alkalmasnak találtak erre a kitüntetésre. Hosszú és rögös út áll mögöttem, de azt tudom mondani, hogy előttem mindig Madách idézete lebegett: Ember küzdj, és bízva bízzál.
