2024. május 8., szerda

Felleg-jártú fecske

Beszélgetés Péter László grafikusművésszel írásról, rajzokról, szülőföldről, barátokról

Péter László Székelykevén született. 1983-ban fejezte be a belgrádi Iparművészeti Egyetemet. Grafikus, festő. Volt tanár, művelődésszervező, fizikai munkás, rajzfilmes animátor és nyomdai alkalmazott. Illusztrált könyveket és folyóiratokat. És folyamatosan ír. Könyvet, jegyzetet, blogot. Mindeközben bejárta Erdélyt és őseinek földjét, Bukovinát. 1991-ben családjával Magyarországra költözött. Jelenleg úszómesterként dolgozik, meg néhány órában vizuális kultúrát tanít. Hogy megtalálta-e a boldogságot? Azt nem mondta, de rajzolni akar nagyokat és szikrákat csiholni...

 Sokat írsz. Újságokban, folyóiratokban és a honlapodon jelennek meg jegyzeteid, vallomásaid, személyes hangvételű szakmai írásaid. Mi vesz rá egy képzőművészt arra, hogy a szó művészetével foglalkozzon?

– Korántsem érzem soknak: inkább kevésnek. Szabadidőmből és szerény tehetségemből adódóan azonban többre nem telik személyes indíttatású írásoknál. Sokkal prózaibb dolgokkal is kell foglalkoznom, mint egy „igazi” alkotóművésznek. De nem kesergek ezen, megszoktam, hiszen annyit már tudok: bárhogy alakul az ember sorsa, a szellemi életéből akkor sem kell semmit feladnia. És alkotó lehet az ember akkor is, ha foglalkozása szerint portás, rikkancs, gyári munkás, vagy parasztember... Ha Csontváry patikus volt, Kassák munkás, akkor én lehetek úszómester is...

Egészen kora gyermekkori megéléseinkből adódóan van egy kimondhatatlanul nagy élménytárunk. Van, aki mindezt elnyomja magában, és becementezi örök időkre. És van, aki minduntalan felszínre hozná ezeket az élményeket. Úgy gondolom, tizenéves korunkban dől el, hogy kik és mik leszünk. Ha visszatekintek a korai múltamra, az iskolában meglehetősen jól ment a rajzolás és az írás. A gimnáziumi érettségiig nem is tudtam eldönteni, hogy mi lesz a járható út számomra: ezért választottam mindkettőt. Egyik a másik nélkül félkarú mérleg. Én idealista örökmozgó fiatal voltam egykor, aki kisgyermek korától rajzolgatott, és jegyezgette fel fejében, a megélt valóságot. Kíváncsi voltam a dolgok valós összefüggéseire is, de valahogy mindig a fellegekben jártam, és felleg-jártamban szövögettem a gondolataimat. Még legényke voltam, amikor rájöttem, hogy valójában nem is tudom, hol és miben élek. Ezért beutaztam a Délvidéket, nem is egyszer, hiszen évekig ezt tettem. Míg a korosztályom leginkább a kocsmában szórakozott, én inkább elutazgattam a zsebpénzemet.

 Szenvedélyes utazó, jövő-menő ember lettél...

– Nem is tudom, hogy miért vált ez szenvedéllyé bennem: középiskolás koromban elmentem Újvidékre felfedezni a Magyar Szó szerkesztőségét és a Forumot, vagy a Slovačka utcát, amelyben értelmiségi magyar tanszékes egyetemisták laktak, és ahol Léphaft Pali barátommal úgy barátkoztam össze, hogy rajzaim első kemény kritikáit ő adta meg. Később Szabadkára utaztam fel, hogy megnézzem a szecessziós épületeket, és Muzslyára Rácz Jancsiékhoz, majd Hevérékhez Temerinbe, mert ott is történt valami nagyszerű, amit ifjúsági művésztelepnek hívtak. Versecre elmentem megnézni a szőlőhegyet, Zentára megbámulni a Tisza virágzását és múzeumot nézni. Vagy Kanizsára Koncz István meghívására a ma már nem létező amatőr színházába, ahol először állíthattam ki tusrajzaimat. Topolyára, Ómoravicára a Betyár-völgyet megnézni, Györe Géza és Novák Misi hívására... Az első megkapott útlevelemmel én már kettejükkel egyenesen Erdélybe utaztam. A rákövetkező évben, másodszori nekifutással Kelemen Percellékkel egészen fel az Őshazáig! Mert ha már Kőrösi Csoma az őshazát kereste egészen Tibetig, és végül végső stációként Darjeelingig is eljutott (később Jakabos Ödön fél tüdejével zarándokolt el a sírjához), hát én is elmehettem legalább Bukovináig, amelyről hajdani déd-, vagy nagyszüleink oly sokat meséltek. Mindeközben gyűjtögettem a tapasztalataimat.

 Több köteted is napvilágot látott az elmúlt években. A szülőfaludról készítettél egy nagyon szép történelmi/művelődéstörténeti kiadványt, és legutóbb egy igazán kedves anekdotagyűjteményt adtál közre, ami látványban is gazdag, hiszen illusztráltad is a szövegeket. Téged a szülőföld ilyen nagyon köt?

– Családommal jöttem át Magyarországra, tele bizonytalanságokkal, erőlködéssel, filléres megélhetési gondokkal, töprengésekkel, hogy mi lesz velünk, a jövőnkkel. Akkori életérzésemet nehezen tudtam kifejezni. A feleségem fogalmazta meg 1992 februárjában, miközben „menedékesként” a Moszkva téren ácsorogtunk tanácstalanul, és azon görcsöltünk, hogy hová mehetnénk valami „biztosabb” albérletbe. Valamiért ezt mondta: aki elhagyja hazáját, kétszer hal meg. Nem is tudom, hogyan jutott az eszébe ilyesmi, de mérhetetlenül sok keserűség volt ebben a mondatban. Olyan igazságot mondott ki, hogy hetekkel később ezzel a mottóval nyitották meg a kis kamarakiállításomat a budavári Litea könyvszalonban, ahová bennünket al-dunai székelyekként, egy újdonsült erdélyországi pártfogónk, Dávid Lajos protezsált be, a Budapesti Székely Körön keresztül...

Ha most tovább gondolom: az első könyvemmel egyben őseim földjének, Bukovina emlékének is áldoztam, az Al-Dunára való letelepedés 125. évében. Ezzel megemlékeztem népem kis csoportjáról, a bukovinai (al-dunai) székelységről is, melyből vétettem, és melyről mostanig bizonyossá vált, hogy szívósabb gyökérzetű, mint bármelyik más magyar népcsoport.

A második könyvem a Hevér János által három évtizeden át szívós kitartással szervezett ifjúsági művésztelep, a temerini TAKT monografikus műve. A fiatalságom szellemi fellegváráról szól. Egy keményen megtett ígéret eredménye: amíg írtam és gyűjtögettem a művésztelep dokumentációs anyagát, mindvégig a kudarc lehetőségét hordozta magában. De végül sikerült. 1976-ban tanultam meg: Temerin a világ közepe. Kiváló embereket ismerhettem meg itt: Hevér Jánoson, Ács Jóska bácsin kívül képbe jöttek azok a „TAKT-os emberek”, akikre mindig szeretettel és barátsággal gondolok. Nagyon kötődtem e rendezvényhez. Tanultunk belőle, és táborozó seregként tanultunk egymástól is... Mint sok más fiatal, én is itt izmosodtam meg.

Harmadik könyvem, a Keresztapám nadrágja, megint az al-dunai székelységemnek szól. Én nem is akarok kitérni az elől, hogy hódoljak ennek a közösségnek, melynek káprázatosan szép szellemi kincstára van. Az egykori népéletének apró rezdüléseit évtizedekig a fejemben hordtam. Végül egy századnyi jóízű, apró kis történetet, afféle „megtörtént dolgokat” gyűjtöttem össze a három székely faluból, majd mindezt megírtam.

Ezeket a felemás, megtörtént, szórakoztató történeteket gyermekkorom óta hallgattam odahaza, és jókedvvel illusztráltam is őket.

 Régen elköltöztél erről a tájról, de folyamatosan visszajársz. Néha úgy érzem, nem tudsz elszakadni, mintha kicsi lelkiismeret-furdalásod lenne, mert elmentél. Jó érzem?

– Az igazsághoz tartozik, és régóta takargatom, de már ki kell mondanom: én otthon, Székelykevén alkotóművészként nem igazán tudtam érvényesülni. Úgy tűnik, hogy akkori környezetemnek nem volt nagy igénye a munkámra. Otthon feleslegnek tartottam magamat. Csak a feleségemnek volt biztos állása. Őt nem nélkülözhették, mert Székelykeve orvosaként egymaga gondoskodott lelkiismeretesen és hatalmas munkabírással majd négyezer lakosról. Otthon nem én, hanem ő tette le a garast igazán... Én csak megvoltam és tébláboltam, a grafikáim kinyomtatgatása közepette próbálkoztam elhelyezkedni az iskolában. Amire sehogyan sem került sor, de „vigasztalásképpen” néha kaptam a Forumtól egy-egy illusztrációs megrendelést. A béka feneke alatt éreztem magamat. Ennyi volt az otthoni „biztos megélhetésem”. De más lehetőségem nem volt, a levegőben lógtam. Közben 1990-ben megszületett a leányunk, Lea. Egyéves se volt, amikor polgárháborúba keveredett az ország. Miatta is el kellett jönnünk. Itt nőtt fel Magyarországon, de nagyon kötődik az otthonhoz. Ő a szemünk fénye. Még tanul a Kodolányi egyetemen, média és kommunikációs szakon. Nagyon tehetséges, és kitűnően ír!

De a kényszerű elköltözés elsőre lebénító állapota végül valamiféle megújult erőt is adott.

Lelkiismeret-furdalás? Volt bennem valami ilyesmi, de nem jó a szó, hiszen igyekeztem/igyekeztünk az otthoniakért tenni, és nem ellenük. Hogy mégis elcsatangoltunk, az a sors iróniája volt.

 Kollégák, mesterek, barátok?

– Magyarországon nem építettem ki különösebb kapcsolatot alkotóművészekkel. Egy művészettörténész barátom van, aki felkarolt, Mattyasovszky Zsolnay Péter. A Muravidék Baráti Kör Társaság szellemi vezetőivel is barátságban vagyok: Ruda Gáborral és Győrffy Sándor képzőművésszel. A mestereim, és a barátaim ugyanazok maradtak, akik otthon is voltak. Mesterem a főiskolán, egy robusztus művészfigura, Bogdan Krsić tanárom volt. Ács József volt a szellemi mentorom, Hevér János, a TAKT zseniális szervezője, a barátom volt.

 Tervek, kiállítások, művésztelepek?

– Jelen pillanatban úszómesterként dolgozom, és elmondhatom, hogy nem túl kényelmes állás. Emellett „beugrós” vizuális kultúrát taníthatok még egy évig a Zsámbéki Premontrei Szakközépiskolában.

Új terveim azért vannak. Festeni akarok, nagyokat rajzolni, szikrákat csiholni. Be kell hoznom a késéseimet. És szeretném, ha a Tollrajz sorozatom könyv alakban is megjelenhetne.

A közelmúltban „elszármazottnak” neveztek. Egy frászt! Ha így lenne, nem lennének otthoni barátaim. Mert mostanáig szinte kivétel nélkül az otthoniakról írtam: és sorozatszerűen otthoni művészekről, akiknek a munkásságát jól ismerem, és igen fontosnak tartom. De akikkel keveset foglalkozott az otthoni írott sajtó, pedig többet érdemelnek. Nagyszerű alkotóemberek. Még sokakról szeretnék írni. De hiába kapcsoltam magas fokozatra, minél alaposabb akarok lenni, annál jobban lassulok, kések. Végezetül, látom már, amellett, hogy mások művészetére figyelek, a saját munkásságommal is törődnöm kell(ene). Mert a sajátomat mostanra eléggé háttérbe szorítottam. Majd igyekszem pótolni mindent.

(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)