Az Associated Press (AP) amerikai hírügynökség újságíróinak a lehallgatásával kezdődött. Májusban derült ki, hogy az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma azért hallgatta le az AP több munkatársát, mert titkos információkat szivárogtattak ki egy korábban meghiúsított terrorista merényletről.
Azóta az is kiderült, hogy – a terrorizmus megfékezésére hivatkozva – az amerikai titkosszolgálatok szinte mindenkit lehallgathatnak. Még a szövetségeseiktől is készek (titokban, az érintettek tudta nélkül) bármilyen adatot megszerezni. Erről nemrég Edward Snowden számolt be a sajtónak. A volt amerikai titkosszolgálati alkalmazott (informatikus) beszámolója szerint az USA titkosszolgálatai ipari méretű kémkedést folytatnak szinte az egész világon, s minden lehetséges módon igyekeznek megszerezni a számukra fontos információkat. Módszereik változatosak: kezdve a lehallgatásoktól az internetes és (mobil)telefonos adatforgalom megfigyeléséig.
A kémkedés méretét és kiterjedtségét sokan már összefüggésbe hozzák a hidegháborús évek gyakorlatával, amikor az egymással szemben álló kommunista és nyugati tábor betegesen kémlelte a másik minden mozdulatát. Sőt, a saját táborán belül is élénken érdeklődött a szövetségesek belső ügyei, titkai iránt.
Abban az időben még nem volt internet, sem mobiltelefon, de a kémkedést már akkor is mesterfokon űzték. Ha a hírszerzés úgy akarta, már akkor is megszerezhette akármelyik magánszemély legféltettebb titkait is. Erről a (besúgók által is) megfigyeltek, a lehallgatottak, vagy a folyamatosan szemmel tartott személyek sokat tudnának beszélni. A magánszemélyek ellenőrzése elsősorban a kommunista rezsimekben terjedt el, de a nyugati demokráciákban is akadt rá példa szép számban.
Napjaink módszereiről, a mobiltelefonos híváslisták megfigyeléséről, vagy az internetes kommunikáció (pl. magánlevelezés) ellenőrzéséről Snowden sokat szivárogtatott már ki, de talán még bőven lenne mondanivalója. A hidegháborús kémkedésről, megfigyelésekről és egyéb titkosszolgálati módszerekről azonban épp eleget tudunk már.
A legalaposabb kutatást, múltfeltárást e tekintetben alighanem Németországban végezték, amely a hidegháborús szembenállás idején – a második világháborúban győztes (nagy)hatalmak döntése alapján – két részre volt osztva: egy kommunista (NDK) és egy demokratikus (NSZK) országra. A két ország 1990 őszén, vagyis a hidegháború befejezése után egyesült. A mai Németországban külön múzeumban mutatják be a kommunista NDK híres-hírhedt titkosszolgálatát, a Stasit, amely a korszerű (digitális) technikával dolgozó nemzeti hírszerzésekhez képest lelkes amatőrök csapatának tűnik. Mégis, annak idején a legjobbak és legrettegettebb ilyen típusú szervezetek közé tartozott, amely szintén tengernyi információt gyűjtött és elemzett.
Berlinben külön múzeumban mutogatják a kíváncsi érdeklődőknek, hogyan is dolgozott a kommunista Kelet-Németország titkosszolgálata. Sőt, a múzeumban azt is feltárják a látogatóknak, hogy mire figyelt a Stasi. (Szinte mindenre.).
A kiállítási termeket a legjobb helyen rendezték be: a Stasi, vagyis az NDK Állambiztonsági Minisztériumának – hatalmas kiterjedésű – (egykori) berlini központjában, Lichtenberg kerületben, amely annak idején különösen védett terület volt. Nem véletlenül, hiszen a szervezet volt megbízva az államhatár őrzésével, titkosszolgálati feladatokkal és a (kommunista rendszer belső ellenségeinek gondolt személyek elleni küzdelemmel megbízott) politikai rendőrség működtetésével. Utóbbit szovjet titkosszolgálati (KGB) mintára szervezték; 91 000 főállású és csaknem kétszázezer önkéntes munkatárssal működtették.
Az alkalmazottakat jól válogatták ki, hiszen mindannyian odaadóan, kitartóan és szorgosan dolgoztak. A Stasi-iratok dokumentálásával 1990-ben megbízott hivatal munkatársai ugyanis csaknem 111 kilométernyi irathalmazt vettek nyilvántartásba. Legalábbis ennyi maradt meg abból az óriási iratmennyiségből, amit a kommunizmus 1989-es kelet-németországi bukása idején a Stasi emberei nem semmisítettek meg. A megmaradt titkos „papírokból” sok százezret már feldolgoztak, de a dokumentumok (közöttük akták, feljelentések, levelek…) többsége továbbra is ládákban pihen, még az iktatásukra sem került sor.
A már átfésült irathalmazból egyedül Helmut Kohl volt nyugat-német kancellárról 5500 akta került elő. Ez szintén megerősíti azt a tényt, hogy a kelet-német ügynökök rendkívül aktívak voltak a szomszédos országban is, ahol sikerült nekik a legmagasabb rangú politikusok és állami vezetők közelébe férkőzniük.
A Stasit sok minden(ki) érdekelte. Különösen sok adatot gyűjtött a neki gyanús vagy nem tetsző emberekről, kezdve a hajuk és szemük szintétől az alkoholfogyasztási és a dohányzási szokásaikig. A derék ügynököknek összesen száznegyvenféle adatot kellett begyűjteniük a célszemélyekről, hiszen a Stasi egyik mottója az volt, hogy „egyetlen információ sem lényegtelen!”. Akadt egy másik is – a „mindenki gyanús” – jelszó, amelyezt Erich Mielke, az NDK egyik (hírhedt) kémfőnöke személyesen is nagyon komolyan vett. Olyannyira, hogy hivatali épületét igyekezett álcázni amennyire csak lehetett, nehogy valamelyik gyanús állampolgár, netán külföldi turista, vagy kém – távcsövön – belessen a munkahelyére.
A városrésznyi Stasi főhadiszállás sok száz, vagy talán sok ezer embernek adott munkát csak a házon belül, ezért Mielke semmit nem akart a véletlenre bízni. Mielke egyébként olyannyira megszerette a helyet, hogy a központi épületben egy egész emeletet sajátított ki és alakíttatott át saját lakosztállyá. Így egyszerre lehetett otthon és a munkahelyén is, ahol még egy kisebb kaszinót is berendeztetett. Oda pedig végképp nem nézhettek be benézni gyanús elemek.
Amennyire rettegett a (külföldi) kémektől és a kommunista rendszert veszélyeztető belső ellenségtől, olyan profin kémkedett az NDK politikai rendőrsége. Mindent bevetett, amit csak tudott az információszerzés érdekében. Ha kellett akár madáretetőket is átalakított lehallgató berendezéssé.
A szervezet másik fontos ismertetőjele, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Így a leleplezett politikai ellenfelek szállítását sem. A Stasi még arra is ügyelt, hogy a rabszállító kocsiban – az „utazás” idejére – külön elsötétített fülkébe kerüljön mindegyik letartóztatott és még véletlenül se kerülhessen kapcsolatba senkivel. A foglyoknak a vaksötétben fogalmuk sem lehetett, hová szállítják őket. A szigorú titoktartás miatt sokuk az akár évekig is elhúzott vizsgálati fogság ideje alatt sem tudhatta meg, hogy a Stasi melyik börtönében sínylődik.
Ezek a részletek – jó esetben – csak a rendszer összeomlása után derültek ki. Feltéve, ha az illető időközben érdeklődött iránta, hogy nem létező bűneiért hol tartották fogva, és ha a rá vonatkozó titkos akták még mindig meg vannak.
