A büszke város

Sinkovits Péter

2013. május 27., 17:59

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Néhány esztendővel ezelőtt lebontották Velence egyik utolsó játszóterét, s ez is jelzi, a város elöregszik, a tősgyökeres itteniek száma elapadóban, a maradék amúgy is inkább a külső részeken él, a városmag délceg épületeit rendre a távolabbról érkező tehetősebb olaszok, no meg főként a külföldiek vásárolják fel. Akik általában rövid időt töltenek el cölöpépítményeikben, virággal így kár foglalatoskodni, alig egy-két ablakban látható csak némi cserepes növényzet. Fa persze nincs, utca meg egyáltalán. Első pillantásra mindez fel sem tűnik, hiszen Velencét annyiszor láttuk játék- és úti filmekben, hogy az először ideérkezőnek is az a csalóka képzete, valaha már járt itt. A városkép mindenesetre szokatlan: úttest nem létezik, utcai forgalom viszont igen. Csakhogy a gyalogost, kerékpárost, gépkocsist a gondolák váltják fel, meg a gyors taxi-csónakok. Az egyik „oldalról” a másikra átmenni hídon lehetséges, akad is belőlük vagy négyszáz. Maradnak így – a tenger megszelídítése révén – az épületek, ember és természet küzdelmének látványos eredményeként; a harc évszázadok óta tart, győztes nincs, csak ideiglenes állapot. Ami időtlenül jelenvaló, az az emberi büszkeség. A víztömeg féken tartása ugyanis csak az egyik része a dolognak, a másik – mert ez is alkotás – a gazdagság felmutatása. Történt például, réges-régen, még valahol a középkorban, hogy az akkor feltörekvő Grimani-család egyik sarja egy gazdag nemes lányát szemelte ki feleségül, annak apja azonban azzal utasította el az ifjú kérőt, hogy még csak egy szerényebb háza sincs a Canal Grandén. A történet szerint a sértett fiatalember erre Libanonban egy egész cédruserdőt vett meg, s annak fáiból készült cölöptalapzatra olyan palotát épített, amelynek ma is csodájára járnak. E polgárházak méreteiről egyébként nincsenek külön adataim, ám meghökkentő mondjuk, hogy Richard Wagner a huszonnyolc szobás Palazzo Vendramin-Calergit bérelte. Az éppen kétszáz esztendeje született és százharminc éve elhunyt német zeneszerző élete utolsó hónapjait Velencében töltötte, állítólag dolgozóasztalánál ülve kapott szívrohamot, azonban sokkal illőbb egy másik variáció, mely szerint gondolájának fedélzetén érte a halál. Nos, előzőleg Wagnernek bizonyára volt ideje megtekinteni azokat az épületeket, amelyekben Európa első kottanyomdái létesültek, elzarándokolhatott Vivaldi szülőházához –, de ezennel már ismét az épületeknél tartunk... A történelmi polgárházak többnyire megőrizték a gótikus stílus tiszta jegyeit, bár aztán rendre többször is újjáépítették vagy átalakították őket. Az épületek – merthogy Velence voltaképpen egyes egyedül épületekből áll – mindenképpen jelzik a város egykori fénykorát, a filozófusokat meg tovább gyötri a kétely: a művészet szempontjából elfogadható-e, hogy a „produktumhoz” vezető indító motívum a hivalkodás legyen, a gőg, az önteltség, a tehetősség nagyzoló fitogtatása. Avagy: a jellembeli fogyatékosság levonna valamit egy palota értékéből? A dilemma inkább érdekes mintsem jogos, a műélvezőként szemlélődő turista szempontjából pedig egyenesen lényegtelen, hiszen a Palazzo Grimani esetében keletkezésének történetéről jószerével nem is hallott. A célra buzdító energia forrását így magunk sem firtatjuk –, inkább érdeklődnénk az itteniek iránt, akik – az őket igazán ismerők szerint – derűjükkel, kedélyességükkel és nyitottságukkal mindenképpen a kapcsolatteremtés művészei. A tülekedéssel és a „kötelezők” megtekintésével leterhelt turistának azonban ilyesmire nincs ideje, nem áll módjában például megfigyelni azt sem, hogyan ébred a város a különböző évszakokban, meglesni a fények és árnyékok játékát, meghallgatni a tenger vallomását. Így csak irigyelni lehet azokat, mint például Kürthy András operarendezőt, akik heteket, hónapokat eltöltve itt már személyes barátságban állnak egy pékség gazdasszonyával, a régiségboltot fenntartó testvérpárral, egy bölcs szavú plébánossal meg a Rialto piacának szép elárusítónőjével. Velencét valójában – s igazuk lehet – csak általuk lehetne megismerni, megszeretni. A néhány órányi (zsúfolt és zaklatott) ottlét mindössze a megközelítésre nyújt némi esélyt. A város „látszik” ugyan, mintha egy elbűvölő tájkép kellős közepébe kerülnél. A lelkét azonban homály fedi.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége