Gyáva népnek nincs hazája – tartja a közmondás. Talán az egyetlen közmondás, amely nem mond igazat. Azért, mert politikai céllal csinált, hogy a népekben erősítsék azt a hitet: a hazáért ölni szabad és meghalni érdemes. Mert a kurdok sorsa elsősorban, de a baszkoké is határozottan megcáfolja. Itt van ugyanis egy 25-30 milliós lélekszámú nép, a világ egyik legharciasabb és legbátrabb népe, hazája még sincs, tehát a világ legnagyobb kisebbségét adják. Tíz országban feldarabolva, de 97,8 százalékuk 4 országban él. (Európában 700 ezerre teszik létszámukat.) Több mint 13 millióan, tehát 45,3 százalékuk Törökországban, ahol a lakosság 24 százalékát teszik ki. 18-18 százaléknyi arányban adják Irak és Irán lakosságát és 8 százalékban Szíriáét. Mivel soha sem volt államuk, amely volna nemzetté olvasztotta volna őket, nyelvük sincs, hanem számos nyelvjárást használnak, többségük a Törökországban beszélt kumanci nyelvjárást. Még írásmódjuk sem közös: Törökországban a latin, Irakban és Szíriában az arab, Iránban a perzsa, a volt Szovjetunió területén a cirill írásmódot használják. Valamivel szorosabb közösség: nagy többségük szunnita mohamedán.
Újabban mintha fordulat készülődne mostoha sorsukban. Irakban autonómiát kaptak, méghozzá a kőolajban gazdag területen. Törökországban pedig a jelek szerint végre békéhez jutnak. Ebben az országban ugyanis a legkeményebben tagadták még azt is, hogy léteznek, azt állítva, hogy olyan törökök, akik a hegyek között, a világtól elszigetelve élnek, és megtartották a primitív, ősi török nyelvjárást. Ez azonban nem gátolta őket abban, hogy a kurdok ellen intézkedéseket tegyenek. 1924-ben megtiltották a kurd nyelv tanítását az iskolákban és betiltottak minden kurd kiadványt. 1930-ban, az akkori igazságügyi miniszter, Mahmut Esat Bozkut kijelentette: „A török az egyetlen úr, az egyetlen gazda ebben az országban. Aki nem tiszta török eredetű, csak egyetlen joggal bír: lehet szolga, lehet rabszolga". 1934-ben törvényt hoztak a „kényszerlakhelyről”, amely lehetővé tette a kurdok széttelepítését. 1980-ban ezt még szigorították: kötelezővé tették a kurd harcosok rokonainak – negyedik nemzedékig terjedő – kitelepítését.
Ennek ellenére Törökországban változó hevességgel, de állandóan folyt a kurdok fegyveres harca. (Az utóbbi három évtizedben mintegy 40 ezer áldozattal.) Hol engedélyezték, hol betiltották a legálisan működő kurd pártot. Most azonban Erdoğan török miniszterelnök kísérletet tesz a megbékélésre. Leváltotta az ultranacionalista belügyminisztert, a rendőrséget, katonaságot megtisztította a hasonló beállítottságúaktól, és tárgyalásokat kezdett a már 13 éve börtönben sínylődő Öcalan kurd vezérrel. Ezek eredményeként Öcalan békét hirdetett. „Hallgassanak el a fegyverek, és szólaljanak meg az eszmék” – mondta felhívásában, békére szólította fel a kurdokat, fegyverletételre és az országból való távozásra a harcosokat. Arra várva, hogy a béke be is köszöntsön, szerény kereteink között kísérletet teszünk a kurd kérdésnek és Erdoğan pálfordulása okainak megvilágítására.
Egy állam, egy föld, egy vallás, egy nyelv, egy faj – ez volt a török nacionalizmus alaptétele és Atatürk ezt tette forradalma vezéreszméjévé. Ez az elv az I. világháború idején a törököknek a háborúhoz való felsorakoztatását, Atatürk idején pedig a török nemzetállam megteremtését szolgálta. Az örmények körében végrehajtott népirtás az az eszköz volt, amelyet a világ minden rendszere – főképp a diktatórikus rendszerek – mindig szívesen vetett be. A tömeggyilkosság ugyanis csak szélsőséges formája annak, hogy egy népet más népek ellen hangolva nemcsak a hatalom támogatására bírják, a veszélyeztetettség érzésének ápolásával a hatalomtól függővé tegyék, hanem egyenesen bűnrészessé, a hatalom bűntársává akarják változtatni. Náluk a már korábban végrehajtott pogromok is ezt a célt szolgálták. (1894-ben a pogromokban mintegy tízezer örményt mészároltak le.) 1915-ben pedig az Oroszországtól elszenvedett vereségért az örményeket hibáztatva a holokauszt után a világtörténelem legnagyobb népirtását hajtották végre. (A legyilkolt örményekről még mindig nincs pontos adat: Európában 550-800 ezer, az örmények 1 500 000-1 700 000 áldozatot mondanak.)
Atatürk ezt a hozzáállást „megszelídítve” a végsőkig feszítve csak azt tette az általa megteremtett új állam vezéreszméjévé, ami minden nemzetállamnak az alapelve: az államban van egy „uralkodó" nemzet. Erre az elvre szüksége volt ahhoz, hogy azt hirdethesse: Törökország új állam, amelynek semmi köze a háborút elveszítő Ottomán Birodalomhoz, tehát joga van a nemzeti területre. Az elvet csak azzal vitte végig, hogy tagadta hogy létezik egyáltalán kisebbség azon a területen, mert egy ilyen egységre szüksége volt ahhoz, hogy fegyverrel érvényesítse is a nemzetnek a területére való jogát. Ma már látjuk, hogy ez az elv mindenütt a kisebbségek alárendelt helyzetét jelenti és annyi bajt zúdított Európára, de látjuk azt is: az sem jobb, hogy Afrikában egy államban 200 törzs van. Ez az elv Atatürk korában a lakosságcserének nevezett borzalomhoz vezetett. (1,3 millió görög és 300 ezer török költözött el.) De azóta sem volt egyetlen állam sem, amely azt mondta: ti csináljatok, amit akartok, én az állampolgáraimat nem adom.
Erdoğan most ezt az elvet próbálja feloldani, elismerve, hogy az „uralkodó” nemzet mellett mások is élnek az országban és azoknak is vannak jogaik. Ebben benne van az Atatürk által megteremtett állam bizonyos leépítésének szándéka és az Európának tett engedmény is. De a leglényegesebb, hogy az ország elképzelt középhatalmi, geopolitika szerepéhez belső békére van szükség.
